Szilvi:
Sziasztok!
Néha én is szóhoz jutok ám :)
Hol is tartunk? SZóval csütörtök, Orlando, kilövés elnapolva, De nem voltunk ám nagyon kétségbeesve, ugyanis elõre is terveztük, hogy ha már itt vagyunk, akkor nem hagyhatunk ki egy-két világhírû vidámparkot...
Szerencsénk volt, hogy a Nasaban jól áramlott az információ, ugyanis amikor csütörtökön a hotelba visszaérve megnéztük a híreket, a kilövést már szombatra tolták, úgyhogy volt egy szabad péntekünk. Szavazással úgy döntöttünk, hogy a Universal Studio's Island of Adventures (Kalandok Szigete) parkjában fogjuk eltölteni.
Csapjunk is bele a közepébe.
A parkok méretét már egyszerûen leírni is képtelenség. A bejárattól még jó 10 perc autózásra látjuk csak meg az elsõ "parkoló" feliratot. Ismét nagyon megdícsérhettük magunkat, ugyanis a korán kel, aranyat lel elv alapján sikerült még a tömeg elõtt megérkeznünk. A parkolóban még az elsõ szint 3-dik sorában sikerült Sandrának egy jó kis helyet találni. Vicces volt, mert a parkolóban a sorokat nem számozták, hanem filmekrõl nevezték el. Volt King Kong, Jurassic Park és Cápák is, ahol mi is álltunk. Na aztán elindultunk a bejárat feliratot követve. A harmadik, legalább 100 méter hosszú mozgójárda után, már csak széttettük a kezünket, hogy mégis "ott vagyunk már???". Aztán egyszer csak tényleg ott voltunk. A bejáratnál a táskaátnézés gyorsan ment és utána jött a száj eltát és ezt nem hagyja abba órákig...
A karácsony közeledtével (bár itt nem karácsony, hanem hivatalosan is csak "holiday") mindenhol díszek lógtak, minden csillogott villogott.
Gyorsan szereztünk egy térképet és az irányt a park legújabb szenzációja, a Hulk (Melák) nevû hullámvasút felé vettük. Hát nem nagyon kellett keresni, ugyanis az apróság már messzirõl látszik 30 méterrel a föld fölött kanyargó hurkaival. Amikor odaértünk már ment, gyorsan, nagyon gyorsan és kanyargott, elképesztõ módon. Hát mit mondjak földbe gyökerezett a lábam... Eljutottam a "na én erre tuti nem ülök fel" állapotba. Fiúk kis bátorítás gyanánt felültek velem a Hulk melletti gyerek pörgõ forgóba. És aztán gyors táskalerakás és már mentünk is a bejárat felé. Táskalerakásról jut eszembe! A zárható szekrények nem pénzzel mûködtek, hanem ujjlenyomatleolvasóval... no comment. SZóval már mentünk is. A díszletek elképesztõek, a legapróbb kis részlet is teljesen kidolgozva, egyszerûen semmi kifogásolhatót nem találsz... És aztán ott voltunk. A tömeg még szerencsére messze, kb 5 percet álltunk sorban. És beültünk. Zöld szörny, felülrõl lehajtós biztonsági övek... Na itt jön az adrenalinlöket. Ugyanis elõször csak szépen elindul felfelé (gyanúsan felfelé!!!), lassan, semmi sietség, na itt még eszembe jutott, hogy "ki akarok szállni" aztán már nem volt idõm gondolkodni, ugyanis egyszer csak kilõ, értsd, ahogy mondom, kilõ!!! 2 másodperc alatt 65 km/h... elképesztõ. És kiérsz a csõbõl, és azt látod, hogy elfogy a sín, amin menni kéne, na igen, ugyanis, egy erõs cuka-harával balra lefordul és egyenesen a föld felé száguld, aztán vissza, kurfli erre, kurfli arra, és amikor azt hinnéd van egy levegõvételnyi szüneted, akkor csinál egy 360 fokos kanyart függõlegesen felfelé, aztán jön a "teljes sebességel bemegyünk a víz alá" ahol szárazjég gõzölög, úgyhogy semmit nem látsz és még vizes is leszel... Szóval elképesztõ!!! Iszonyat jó volt :) Amikor kiszállsz, akkor nem tudsz egyenesen menni, mert folyton eldõlsz valamerre. Nagyon mókás. Persze mondanom sem kell, hogy rögtön az elsõ kör után repetáztunk. És a második kört az elsõ sorban nyomtuk :))) Iszonyú jó volt :)
Az adrenalin még mindig túltengett a szervezetünkben, amikor a fiúk kipróbálták a szabadesõs tornyot is. 40 méter magasra kilõ, aztán elenged... Nem semmi az sem. Itt már azt hittük hogy nem lehet ûberelni, de még sehol sem volt a nap vége.
Következõnek a Pókember nevet viselõ attrakciót próbáltuk ki. A várakozásainkat elképesztõ módon felülmúlta! Beültettek minket egy 6 fõs kis "autócskákba" aztán fejünkbe nyomták a 3D-s szemüveget és uccu, elindultunk. Elõször elég gagyinak tûnt, de aztán az egyik sarok után egyszer csak õrületes felhõkarcolók között találtuk magunkat. Pókember és az ellenfele (itt kérek elnézést a rajongóktól, de sajnos nem tudom, hogy hívják a tisztelt "gonoszt") repkedtek fölöttünk, ugrottak rá a kocsinkra, Lángcsóva elõl hajoltunk el, és zuhantunk 40 emeletes magasságból ahol egy virtuális háló kapott el mindket, de olyan élethû volt, hogy én becsuktam a szemem az utolsó két méteren :)
Az utunk a híres Jurassic parkon vezetett át, ahol egy végetelnített lemezen mindenhol a film fõcímzenéje szólt. Az elsõ öt percben még oké, de aztán... El sem tudom képzelni az ott dolgozók hogy bírják. Elõször sikerült 45 percet sorban állnunk egy, mint utóbb kiderült gyerekeknek tervezett játékhoz. Beültünk egy hintába ami repülõdínót mintázottt, és másfél perc alatt "körberepült" velünk a dzsungel fölött. Megérte kivárni... :) De azért sikerült még meglepniük minket a késõbbiekben. Kisebb technikai fennakadás után beültünk a híres Jurassic park vízesõs csónakjába. Elõször csendes vízen csordogáltunk pár percig, aztán átmentünk egy épületen ahol a dínók már átvették az uralmat. És aztán elindultunk felfelé... és még mindig felfelé. Aztán egyszer csak egy nagy T-rex a fejünk fölött hadonászott és mindekni azt nézte. Na ekkor jött a meglepi. elfogyott alólunk a talaj és olyan 15 méter magasból szabadon estünk csónakostul bele a vízbe... :) Nem lettünk vizesek, de megérte!
Aztán a "most már nem lehetünk sokkal vizesebbek" mondat elhangzása után a fiúk felültek arra a csónakozásra, ahonnan mindenki úgy jött ki mintha bedobták volna egy medencébe. Utólag kiderült hogy mitõl volt mindenki olyan vizes. Úgy tûnt hogy a csónak egy 30 méteres lejtõ végén nagy csobbanással érkezik a vízbe, mint a fiúk elmondták nem a csobbanáskor leszel vizes, hanem utána, ugyanis 25 centtel mûködõ "vizipisztolyok vannak a parton, amiket bárki használhat és arra célozhat, akire csak szeretne... SZóval locsoljuk egymást! Az ötlet azonban annyira tetszett nekünk is, hogy amikor Tomi késõbb felült Popeye hajójára, akkor nekünk is megért 25 centet, hogy még vizesebb legyen :)))
Ezután megtaláltuk az abszolút kedvencet. A park ezen részében, mintha csak a lovagi korba csöppentünk volna vissza. És itt is volt egy nagy-nagy hullámvasút. Elõtte azonban egy katély folyósóin kellett végigmenni. Itt monadnám el hogy, az az út amin mi 5 percig sétáltunk végig a sorban álló tömeg "elrejtésére" szolgált. A bejáratnál mindenhol van egy óra, ami igen jó közelítéssel mutatja a várakozási idõt. Aztán belépesz a kapun és cikk-cakk-ban vannak a kordonok minden teremben és bizony nem volt kevés terem. Így érik el, hogy kintrõl ne látsd, hogy mennyien vannak elõtted. Bár az amerikaiak imádnak sorban állni, de nem tudom elképzelni, hogy mi visz rá valakit hogy beálljona sor végére, amikor a várakozási idõ 120 percet mutat... Szerencsére ezen a napon nem írt ki ilyet az óra és 5 pert gyaloglás után ott álltunk. Kék és Piros sárkányt mintázó hullámvasutak közül kellett választani. A lábad szabadon lóg, felülrõl vagy rögzítve. ÉS elindul. Egyszerre a két sárkány csak néhány méterre megy egymástól felfelé, szép lassan, aztán egyszer csak vége az emelkedõnek és olyan 30 méter magasból lefordul, az egyik erre a másik arra... Aztán olyan iszonyatos tempóval megy hogy az elképesztõ. A kastély kõfala elõtt csupán egy méterrel fordul el, de én behúztam a lábam, mert olyan közel éreztem, aztán szembejön a másik sárkány, egymással szemben megyünk, és aztán a tó kerül elképesztõ közelségbe... Iszonyatos jó volt. Nem nagyon lehet leírni, nézzétek meg a képeket meg a videókat! Mondanom se kell. hogy mentünk még egy pár kört...
Aztán átsétáltunk a "minden gyermek álma" parkon. Minden színes volt, minden mozgott. Gyerek koromban biztos én is ilyenrõl álmodtam :)
A naplementét még megnéztük, és persze nem bírtuk ki, úgyhogy felültünk a Hulk-ra mégegyszer!
Élményekkel tele, ki-ki még mindig vizesen, elindultunk a hotelbe. A kilövést áttették vasárnapra, ami Nekünk jobb is volt. Szombaton irány Walt Disney Epcot park. Amolyan jövõ háza. Az elsõ pár órában, eléggé lekonyult a szánkról a mosoly. Jövõ házának reklámozzák. Jövõ háza volt. Évtizedekkel ezelőtt, amikor a parkot megnyitották. Eléggé elkenõdtünk, nem kertelek na, gagyi volt. (Peti: azért a GM autótesztelő központja állat volt. Kis autókban ülve végigvittek minket a tesztelés különböző fázisain, volt lengéscsillapítóteszt, hideg-meleg és sav teszt. De a legjobb a törésteszt, aminek a végén persze kinyílt az ajtó és irány a gyorsulásteszt, fel 75mph-ig, azért a kis kaszniban az elég gyors volt. Na meg persze a Mars-misszió sem volt kutya, ahol hasonló szimulátorban voltunk, mint az űrközpontban, azzal a különbséggel, hogy itt meg is pörgettek minket, és a kilövéskor lobogott az arcunkon a bőr. Valamint nagyon tetszett a sárkányrepülős attrakció: hatalmas 15x10m-es vászonon Kalifornia gyönyörű tájait vetítették, mi pedig egy mozgó-magasba emelkedő padon ültünk, hatalmas volt!) Aztán szerencsére itt is megtaláltuk azt a részt, ami megér egy-két sort. Egy nagy tó partján körben különbözõ országok a világ minden tájáról miniatûr kivonatban. Így történt, hogy egy este voltunk Olaszországban, Franciaországban, ettünk Bratwurst-ot Németországban, megnéztük a vikingeket Norvégiában, Canada gyönyörû tájait csodátuk 360 fokos filmen, Kínában és Japánban is voltunk, Marokkó és Mexikó után. Mindenhol az adott nemzet ételeit és italait lehet megkóstolni. Minden országban olyan nemzetiségûek a pincérek és kiszolgálók. Minden iszonyatosan hû az eredetihez, elképesztõen figyeltek a legapróbb részletekre is.
A park legalább 200 fõs kórusa épp karácsonyi koncertet adott. Nagyon szép volt.
Aztán este 9 órakor mi is ott álltunk a tömegben. Vártuk a tüzijátékot. Megérte. A mi augusztus 20-ánk elbújhat a sarokban, ahhoz képest amit itt láttunk. Lángoló színpad a tó közepén, amirõl akkora lángcsóvák törtek ki, hogy éreztük a melegét. Annyi tüzijátékot lõttek fel hogy megállás nélkül világos volt, aztán egy nagy Földgömb forgott a tavon, nyílt szét és onnan is lõttek tüzijátékot. Mindezt 40 percen keresztül, és minden este produkálják...
Elképesztõen gyönyörû volt. Fáradtan indultunk a kijárat felé, de ismét csak élménydús napunk volt. (Peti: és ne hagyjuk ki a nap végét: benéztünk a Disney városközpontba. Rengeteg szórakozóhely, bolt, csillogó fények... És a nagy kedvencünk: LEGO bolt!!! Volt LEGO-Sydney is. És ami a még nagyobb meglepetés: találtam olyat, amire már nagyon régen vártam: LEGO formájú jégkocka-készítőt!!! Azóta mindent azzal iszom. :) )
2007. december 24., hétfő
Kennedy Space Center
Sziasztok!
Tehát december 4-én délután Tomi megérkezett a miami reptérre, a nyárba. Náluk, Baltimore-ban előző nap még havazott. Furcsa, hogy 2 óra repüléssel mekkora változás érhető el. Kedd este sokáig beszélgettünk, az eddigi élményeinkről, tapasztalatainkról, na meg persze egy kis házit is megkóstoltunk :) Szerdán Tomi nyakába vette a várost, mi addig dolgoztunk. Aztán elérkezett a várvavárt indulás! 6 után startoltunk, 7-kor még mindig nem hagytuk el Miamit (az a fránya sok autós), mindezek után már sima volt az utunk, vicces volt, amikor kiírta a navigációs rendszer, hogy 300 km múlva forduljunk jobbra, addig meg egyenesen. A szállás minden várakozásunkat felülmúlta. Korrekt becsekkolás után még korrektebb szoba fogadott minket, az árakról nem is beszélve (azért jöttünk ide, mert ez volt a legolcsóbb, igaz mind a kilövéshez, mind parkokhoz kellett autózni, de megérte). A hosszú útra és a nagy ijedtségre megkóstoltuk a TOmitól ajándékba kapott tequilát, majd elszenderedtünk. És kilövésről álmodtunk. Nem sokáig, mert 6-kor keltünk, 7-kor úton voltunk, hogy elkerüljük az állítólagos nagy forgalmat. Nem csak állítólagos volt... Szerencsére 8 után odaértünk a Kennedy Space Centerbe, de a parkolóban már akkor is több száz autó volt, és egyre csak érkeztek. Már ahogy közeledtünk, feltűntek az egymás mellett magasodó rakéták, impozáns látvány volt már messziről is. A bejáratnál itt is volt ellenőrzés, bár korántsem vették olyan komolyan, mint ahogy azt a tájékoztatóban leírták (nem lehet hátizsákot sem bevinni, kaja tilos, stb.), simán beengedtek mindent. És már bent is voltunk! Néhány gyors fotó egy nagy NASA logóval, aztán irány a sok látnivaló. Kezdtük egy busztúrával, aminek három állomása lett volna, mi csak kettőt nézhettünk meg, mert a harmadik túl közel volt a kilövőálláshoz, és nem engednek senkit sem 3 mérföldön belülre, amikor folyik az üzemanyag feltöltés. Valahogy megértem... Ez egyébként az egyik már nem használt kilövőállás lett volna. Ehelyett elvittek minket egy hatalmas hangárba, ahol a rengeteg kiállított űreszközön kívül egy érdekes show-t is megnéztünk, egy szimulált kilövésről: a földi vezérlőközpontban találtuk magunkat, mindenhol hatalmas monitorok, villogó, 60-70-es évekbeli berendezés, visszaszámlálás, majd "Liftoff". A vetítésről kijőve közölték velünk a nem túl jó hírt: a kilövést 24 órával elnapolják... Hát nincs mit tenni, ez bele volt kalkulálva a terveinkbe is, úgyhogy folytattuk a nézelődést, azzal számolva, hogy akkor még ide majd visszajövünk. A pálmát a hangárban kiállított (vagyis inkább kifektetett) Saturn V rakéta vitte el, a maga természetes valójában. Hatalmas volt. Itt kimehettünk a "kertbe" is, ahol pazar kilátás fogadott minket: előttünk egy kis folyó, mögötte pedig határozottan ott magaslott a 39A és 39B kilövőállás. És ott az Atlantis! Ez a legközelebbi hely, állítólag a családtagok innen nézhetik a kilövést. Ezután továbbindultunk a következő busszal, és a másik állomáson egy aktívan működő tesztelő/összeszerelő központot láttunk, most épp a Tomi által jól ismert Canada robotkart tekinthettük meg az üvegfalak mögül.
Miután visszaértünk a központba, mi Szilvivel elsiettünk az ebédünk helyszínére, ugyanis mi egy "Ebéd az űrhajóssal" nevű jegyet is vettünk a kilövésre. Itt találkoztunk Eric-ékkel, sikerült egy asztalhoz kerülni. A kaja jó volt (nem, nem porokat és szárított zöldséget ettünk), közben pedig egy régi motoros mesélt a tapasztalatairól. De mindezek előtt -amig nem ültettek le mindenkit az asztalához- videót vetítettek, amit nem sikerült az ebédhez illően megválasztani. Itt most arra a részre gondolok, amelyben hosszasan ecsetelték, hogy az űrben hogyan mennek arra a helyre, ahová még a király is gyalog jár.
Kaja után ismét találkoztunk Tomival, aztán együtt kipróbáltuk a kilövés-szimulátort. Nekem nagyon tetszett, a nehézségi erőket leszámítva nagyon élethű volt az egész. Először is egy terembe jutottunk be, ahol nagy kivetítőkön egy kis körítést is kaptunk. Mi voltunk az űrhajósok. Aztán kinyíltak az ajtók, és irány a szimulátor. Itt még megkérdezik, hogy biztosan mindenki akarja-e, még ki lehet szállni. Majd pár perc múlva egy ülésben találjuk magunkat, ami az ajtók záródása után 90 fokkal elfordul, na de nem jobbra, vagy balra... Hanem felfelé! És kilőnek minket. Aztán pályára állunk, és kinyílik a fejünk felett az ajtó, és a Földet látjuk - gyönyörű szép!
Majd pedig következett egy IMax 3D-s mozi, polárszűrős szemüveggel. Itt azt láthattuk, mintha mi lennénk az űrhajós, aki kinyújtja a kezét, mászik kint az űrállomás falán egy űrsétán, majd hopp! Elvéti a lépést, és már távolodik is a komplexumtól, persze a karabíner nem rögzítette épp. De szerencsére a hátára szerelt vezérelhető "rakétával" visszakormányozta magát. Az film 45 perces volt, és a kilövéstől az űrállomáson való életig mindent bemutatott.
Ekkor már a nap lemenőben volt, így mi is elindultunk vissza a 100km-re lévő szállásunkra, bízva abban, hogy másnap jöhetünk vissza a kilövésre. Hazafelé még meglátogattuk a szintén a Merritt szigeten lévő űrhajós hírességek csarnokát, ahol mindenféle korabeli relikviát lehetett megtekinteni, itt is volt egy kis szimulátor, illetve egy "G-force" szimulátor, ami egy kis kabin, ami gyorsan forog körbe; na ide már nem sikerült bejutnunk az idő hiányában. Azt elfelejtettem mondani, hogy azért halasztották el a kilövést, mert az üzemanyag feltöltésekor hibát észleltek bizonyos szenzorok működésében, amit aztán kicseréltek, de a hiba mindig fennált. Így halasztották először péntekre, majd vasárnapra a kilövés időpontját, de szerencsénkre ezt mindig időben bejelentették, így el tudtunk menni a betervezett parkokba Orlandoban (mert lehetett volna az is, hogy minden reggel átsurranunk Cape Canaveralba, és ott tudjuk meg, hogy mégsem aznap...).
Ezután Orlandoban töltöttünk két izgalmas napot, de erről SZilvi írt bővebben a következő bejegyzésben.
SZóval a két fantasztikus nap után vasárnap újra indultunk, hogy meghódítsuk Cape Canaveralt. Aztán alig hogy megérkeztünk, jött a hír: januárra halasztották a kilövést. Kicsit szomorúak voltunk, de cseppet sem csalódottak, ez benne volt a pakliban, és mi is szívesebben nézünk meg egy sikeres kilövést... Mindemellett rengeteget láttunk! Még utoljára megnéztük az IMax 3D-s filmeket, elszívtunk egy szivart a rakéta parkban, csináltunk néhány képet, és így időben visszaindultunk Miamiba.
Hétfőn elköltöttük Tomi búcsúvacsoráját a kedvenc Calle Ocho-i kubai éttermünkben, és megnéztük a Bayside Marketplace-t és egy zöld kókuszdiót, miután realizáltuk, hogy a léghajó aznap nem üzemelt a nagy szél miatt.
Egy tartalmas, élményekkel teli hetet zártunk, és megbeszéltük TOmival, hogy Baltimore-ban folytatjuk! :)
Tehát december 4-én délután Tomi megérkezett a miami reptérre, a nyárba. Náluk, Baltimore-ban előző nap még havazott. Furcsa, hogy 2 óra repüléssel mekkora változás érhető el. Kedd este sokáig beszélgettünk, az eddigi élményeinkről, tapasztalatainkról, na meg persze egy kis házit is megkóstoltunk :) Szerdán Tomi nyakába vette a várost, mi addig dolgoztunk. Aztán elérkezett a várvavárt indulás! 6 után startoltunk, 7-kor még mindig nem hagytuk el Miamit (az a fránya sok autós), mindezek után már sima volt az utunk, vicces volt, amikor kiírta a navigációs rendszer, hogy 300 km múlva forduljunk jobbra, addig meg egyenesen. A szállás minden várakozásunkat felülmúlta. Korrekt becsekkolás után még korrektebb szoba fogadott minket, az árakról nem is beszélve (azért jöttünk ide, mert ez volt a legolcsóbb, igaz mind a kilövéshez, mind parkokhoz kellett autózni, de megérte). A hosszú útra és a nagy ijedtségre megkóstoltuk a TOmitól ajándékba kapott tequilát, majd elszenderedtünk. És kilövésről álmodtunk. Nem sokáig, mert 6-kor keltünk, 7-kor úton voltunk, hogy elkerüljük az állítólagos nagy forgalmat. Nem csak állítólagos volt... Szerencsére 8 után odaértünk a Kennedy Space Centerbe, de a parkolóban már akkor is több száz autó volt, és egyre csak érkeztek. Már ahogy közeledtünk, feltűntek az egymás mellett magasodó rakéták, impozáns látvány volt már messziről is. A bejáratnál itt is volt ellenőrzés, bár korántsem vették olyan komolyan, mint ahogy azt a tájékoztatóban leírták (nem lehet hátizsákot sem bevinni, kaja tilos, stb.), simán beengedtek mindent. És már bent is voltunk! Néhány gyors fotó egy nagy NASA logóval, aztán irány a sok látnivaló. Kezdtük egy busztúrával, aminek három állomása lett volna, mi csak kettőt nézhettünk meg, mert a harmadik túl közel volt a kilövőálláshoz, és nem engednek senkit sem 3 mérföldön belülre, amikor folyik az üzemanyag feltöltés. Valahogy megértem... Ez egyébként az egyik már nem használt kilövőállás lett volna. Ehelyett elvittek minket egy hatalmas hangárba, ahol a rengeteg kiállított űreszközön kívül egy érdekes show-t is megnéztünk, egy szimulált kilövésről: a földi vezérlőközpontban találtuk magunkat, mindenhol hatalmas monitorok, villogó, 60-70-es évekbeli berendezés, visszaszámlálás, majd "Liftoff". A vetítésről kijőve közölték velünk a nem túl jó hírt: a kilövést 24 órával elnapolják... Hát nincs mit tenni, ez bele volt kalkulálva a terveinkbe is, úgyhogy folytattuk a nézelődést, azzal számolva, hogy akkor még ide majd visszajövünk. A pálmát a hangárban kiállított (vagyis inkább kifektetett) Saturn V rakéta vitte el, a maga természetes valójában. Hatalmas volt. Itt kimehettünk a "kertbe" is, ahol pazar kilátás fogadott minket: előttünk egy kis folyó, mögötte pedig határozottan ott magaslott a 39A és 39B kilövőállás. És ott az Atlantis! Ez a legközelebbi hely, állítólag a családtagok innen nézhetik a kilövést. Ezután továbbindultunk a következő busszal, és a másik állomáson egy aktívan működő tesztelő/összeszerelő központot láttunk, most épp a Tomi által jól ismert Canada robotkart tekinthettük meg az üvegfalak mögül.
Miután visszaértünk a központba, mi Szilvivel elsiettünk az ebédünk helyszínére, ugyanis mi egy "Ebéd az űrhajóssal" nevű jegyet is vettünk a kilövésre. Itt találkoztunk Eric-ékkel, sikerült egy asztalhoz kerülni. A kaja jó volt (nem, nem porokat és szárított zöldséget ettünk), közben pedig egy régi motoros mesélt a tapasztalatairól. De mindezek előtt -amig nem ültettek le mindenkit az asztalához- videót vetítettek, amit nem sikerült az ebédhez illően megválasztani. Itt most arra a részre gondolok, amelyben hosszasan ecsetelték, hogy az űrben hogyan mennek arra a helyre, ahová még a király is gyalog jár.
Kaja után ismét találkoztunk Tomival, aztán együtt kipróbáltuk a kilövés-szimulátort. Nekem nagyon tetszett, a nehézségi erőket leszámítva nagyon élethű volt az egész. Először is egy terembe jutottunk be, ahol nagy kivetítőkön egy kis körítést is kaptunk. Mi voltunk az űrhajósok. Aztán kinyíltak az ajtók, és irány a szimulátor. Itt még megkérdezik, hogy biztosan mindenki akarja-e, még ki lehet szállni. Majd pár perc múlva egy ülésben találjuk magunkat, ami az ajtók záródása után 90 fokkal elfordul, na de nem jobbra, vagy balra... Hanem felfelé! És kilőnek minket. Aztán pályára állunk, és kinyílik a fejünk felett az ajtó, és a Földet látjuk - gyönyörű szép!
Majd pedig következett egy IMax 3D-s mozi, polárszűrős szemüveggel. Itt azt láthattuk, mintha mi lennénk az űrhajós, aki kinyújtja a kezét, mászik kint az űrállomás falán egy űrsétán, majd hopp! Elvéti a lépést, és már távolodik is a komplexumtól, persze a karabíner nem rögzítette épp. De szerencsére a hátára szerelt vezérelhető "rakétával" visszakormányozta magát. Az film 45 perces volt, és a kilövéstől az űrállomáson való életig mindent bemutatott.
Ekkor már a nap lemenőben volt, így mi is elindultunk vissza a 100km-re lévő szállásunkra, bízva abban, hogy másnap jöhetünk vissza a kilövésre. Hazafelé még meglátogattuk a szintén a Merritt szigeten lévő űrhajós hírességek csarnokát, ahol mindenféle korabeli relikviát lehetett megtekinteni, itt is volt egy kis szimulátor, illetve egy "G-force" szimulátor, ami egy kis kabin, ami gyorsan forog körbe; na ide már nem sikerült bejutnunk az idő hiányában. Azt elfelejtettem mondani, hogy azért halasztották el a kilövést, mert az üzemanyag feltöltésekor hibát észleltek bizonyos szenzorok működésében, amit aztán kicseréltek, de a hiba mindig fennált. Így halasztották először péntekre, majd vasárnapra a kilövés időpontját, de szerencsénkre ezt mindig időben bejelentették, így el tudtunk menni a betervezett parkokba Orlandoban (mert lehetett volna az is, hogy minden reggel átsurranunk Cape Canaveralba, és ott tudjuk meg, hogy mégsem aznap...).
Ezután Orlandoban töltöttünk két izgalmas napot, de erről SZilvi írt bővebben a következő bejegyzésben.
SZóval a két fantasztikus nap után vasárnap újra indultunk, hogy meghódítsuk Cape Canaveralt. Aztán alig hogy megérkeztünk, jött a hír: januárra halasztották a kilövést. Kicsit szomorúak voltunk, de cseppet sem csalódottak, ez benne volt a pakliban, és mi is szívesebben nézünk meg egy sikeres kilövést... Mindemellett rengeteget láttunk! Még utoljára megnéztük az IMax 3D-s filmeket, elszívtunk egy szivart a rakéta parkban, csináltunk néhány képet, és így időben visszaindultunk Miamiba.
Hétfőn elköltöttük Tomi búcsúvacsoráját a kedvenc Calle Ocho-i kubai éttermünkben, és megnéztük a Bayside Marketplace-t és egy zöld kókuszdiót, miután realizáltuk, hogy a léghajó aznap nem üzemelt a nagy szél miatt.
Egy tartalmas, élményekkel teli hetet zártunk, és megbeszéltük TOmival, hogy Baltimore-ban folytatjuk! :)
2007. december 18., kedd
Autósmozi
SZiasztok!
Begyorsult a blogunk, na mit szóltok? Lesz olvasnivaló a kandalló mellett a hintaszékben a Karácsonyfa mellett...
Korábban már írtunk róla, hogy mennyire várjuk a december 6-át, amikor is a Mikulás egy Atlantis űrsikló kilövést hoz nekünk. Már hetek óta készülődtünk. Először is Sandrát kellett rendberakni, hát ez egy hosszú történet. Írtam a legutóbb, hogy a srác, akitől vettem, volt olyan rendes és viszonylag olcsón cserélt benne olajat, gyertyákat meg fékbetéteket. Na, hát sikerült egy szakadt vezetéket beraknia az egyik gyertyához. Így mentünk el Key Westre, így jártam egy hétig dolgozni. Szegénynek iszonyatos hangja volt, rázkódott, aztán a végén kigyulladt a "motor" felirat, úgyhogy irány egy szerelő. Szerencsénkre az egyik kollégámnak volt egy jó ismerőse, hozzá elvittem. Megnézettem vele még a lötyögő hátsó kerekeimet is, így csapágycsere, meg ugye a köhögő motor megjavítása történt. A kontár srácról meg annyit, hogy most próbálom megértetni vele, hogy ezt ki fogja nekem fizetni (na, ez az igazi kommunikációs kihívás, egy bevándorló equadori kamionsofőrrel... :) )
A szervíz után Sandra puhán és fürgén hasít és veszi a kanyarokat. Na meg boldogan visz minket autósmoziba. Ez egy remek sztori volt. Találtam neten egy közeli autósmozit, az én fejemben az élt, hogy amerika az autósmozik bölcsője és melegágya. Még gyerekkoromban kerültem közeli kapcsolatba vele, amikor még Komáromban is működött egy, és Apukámmal mentünk megnézni a Supermant, csak mi, férfiak. Szóval gondoltam elviszem itt kint SZilvit is, mert nagy élmény. Meg is érkeztünk, egy hatalmas placcon terül el 14 kivetítővászon. Már a bejutás is érdekes volt, kocsival felállított kordonok között kellett szlalomozni, mint amikor gyalogosan sorban állunk, csak most kocsival. Aztán bejutottunk. Megtaláltuk a 2-es számú kijelzőt. Még időben voltunk, elfoglaltuk a legjobb helyet. VÁrtunk. Nézelődtünk. Aztán megfogalmazódott a nagy kérdés: De honnan jö a hang??? Merthogy egymástól nem messze 14 vászon azért tudna hangzavart okozni (mármint nem a vászon, de értitek). Hmmm. Aztán megláttuk nagy betűkkel a kijelző alján: FM100.3. Hehe. Szóval rádió. Az remek, mert Sandra rádióját 2 hónapja kikötöttem, mert érdekes hangokat adott ki a gázpedál lenyomására. Na sebaj, kössük vissza. Mi lehet ez nekem, 5-ös voltam digit2-ből. Meg sem szólalt... 20 percig csavargattam, dugdostam, de semmi. Aztán jött Szilvi, tekert rajta egyet, és megszólalt, pedig ő nem volt 5-ös digit2-ből. Aztán innen már mindenki elképzelheti. Egész sokan voltak a moziban, a film nem volt magasröptű, de NY-ban játszódott, és végig mutogattunk, hogy ott is voltunk, meg ott is. :)
Szóval Sandra lelke rendbejött, így már nyugodt szívvel indultunk a nagy útra. De hova sietek? Előtte két nappal, december 4-én kedden este megérkezett utitársunk, Haidegger Tomi barátom Baltimore-ból. Innentől folytatjuk nemsokára :)
Begyorsult a blogunk, na mit szóltok? Lesz olvasnivaló a kandalló mellett a hintaszékben a Karácsonyfa mellett...
Korábban már írtunk róla, hogy mennyire várjuk a december 6-át, amikor is a Mikulás egy Atlantis űrsikló kilövést hoz nekünk. Már hetek óta készülődtünk. Először is Sandrát kellett rendberakni, hát ez egy hosszú történet. Írtam a legutóbb, hogy a srác, akitől vettem, volt olyan rendes és viszonylag olcsón cserélt benne olajat, gyertyákat meg fékbetéteket. Na, hát sikerült egy szakadt vezetéket beraknia az egyik gyertyához. Így mentünk el Key Westre, így jártam egy hétig dolgozni. Szegénynek iszonyatos hangja volt, rázkódott, aztán a végén kigyulladt a "motor" felirat, úgyhogy irány egy szerelő. Szerencsénkre az egyik kollégámnak volt egy jó ismerőse, hozzá elvittem. Megnézettem vele még a lötyögő hátsó kerekeimet is, így csapágycsere, meg ugye a köhögő motor megjavítása történt. A kontár srácról meg annyit, hogy most próbálom megértetni vele, hogy ezt ki fogja nekem fizetni (na, ez az igazi kommunikációs kihívás, egy bevándorló equadori kamionsofőrrel... :) )
A szervíz után Sandra puhán és fürgén hasít és veszi a kanyarokat. Na meg boldogan visz minket autósmoziba. Ez egy remek sztori volt. Találtam neten egy közeli autósmozit, az én fejemben az élt, hogy amerika az autósmozik bölcsője és melegágya. Még gyerekkoromban kerültem közeli kapcsolatba vele, amikor még Komáromban is működött egy, és Apukámmal mentünk megnézni a Supermant, csak mi, férfiak. Szóval gondoltam elviszem itt kint SZilvit is, mert nagy élmény. Meg is érkeztünk, egy hatalmas placcon terül el 14 kivetítővászon. Már a bejutás is érdekes volt, kocsival felállított kordonok között kellett szlalomozni, mint amikor gyalogosan sorban állunk, csak most kocsival. Aztán bejutottunk. Megtaláltuk a 2-es számú kijelzőt. Még időben voltunk, elfoglaltuk a legjobb helyet. VÁrtunk. Nézelődtünk. Aztán megfogalmazódott a nagy kérdés: De honnan jö a hang??? Merthogy egymástól nem messze 14 vászon azért tudna hangzavart okozni (mármint nem a vászon, de értitek). Hmmm. Aztán megláttuk nagy betűkkel a kijelző alján: FM100.3. Hehe. Szóval rádió. Az remek, mert Sandra rádióját 2 hónapja kikötöttem, mert érdekes hangokat adott ki a gázpedál lenyomására. Na sebaj, kössük vissza. Mi lehet ez nekem, 5-ös voltam digit2-ből. Meg sem szólalt... 20 percig csavargattam, dugdostam, de semmi. Aztán jött Szilvi, tekert rajta egyet, és megszólalt, pedig ő nem volt 5-ös digit2-ből. Aztán innen már mindenki elképzelheti. Egész sokan voltak a moziban, a film nem volt magasröptű, de NY-ban játszódott, és végig mutogattunk, hogy ott is voltunk, meg ott is. :)
Szóval Sandra lelke rendbejött, így már nyugodt szívvel indultunk a nagy útra. De hova sietek? Előtte két nappal, december 4-én kedden este megérkezett utitársunk, Haidegger Tomi barátom Baltimore-ból. Innentől folytatjuk nemsokára :)
November röviden 2.
Sziasztok!
Most pedig a novemberi rész folytatása következik. Vasárnap késő este hazaértünk Key Westről, az út utolsó 30 mérföldje volt a legrosszabb: Miami autópálya. Nem sokszor sikerült olyan időben közlekednünk rajta, amikor nem állt rajta a kocsisor. A következő pár nap melóval telt, körülöttünk pedig mindenki készülődött az itteni -valaki szerint a legnagyobb, mások szerint a második legnagyobb - ünnepre, a Hálaadásra. Csütörtökön végeláthatatlan sorok álltak a bevásárlóközpontoknál, a sláger a pulyka volt. A kétnapos szünetet mi is kihasználtuk, és bevettük az Oleta parkot. Meglepetésünkre egész nap üres volt a park, egy-két sportőrültet, és egy 20 fős gyerekcsapatot kivéve, akik a parton hógolyó csata helyett homokcsatát vívtak, amiben passzívan mi is kivettük a részünket. De ez már a nap vége volt. Reggel kezdésként béreltünk két kajakot, és fiúk a lányok ellen szigetmegkerülős versenyt tartottunk (na jó, ilyen lazulós hangulatban), félútig elég nehéz volt az áramlattal és a hullámokkal szemben haladni, de visszafelé annál jobb volt. Mindezek után pedig jól alágyújtottunk egy picanha-nak, ami némi sózás és forgatás után elnyerte végső formáját/ízét/színét, aztán percek alatt el is vesztette (akkor az nem is a végső volt, vagy mi?). Ezután strandoltunk, majd megjött a homokcsatázós gyereksereg, interaktívan bevontak minket is mivel az "Eszetlen kölke" meg az "Apád erre tanított?"-ra nem reagáltak.
Másnap a kedvenc Bayside Marketplace-re mentünk, de előtte sétáltunk egyet a havannai Calle Ocho-n. És minő szerencse! A hónapok óta várt városnéző léggömb-indulás megtörtént! Odasiettünk mi is, hogy beálljunk a nagy sorba. Meglepetésünkre nem volt sor. Sőt, úgy indult el velünk a léghajó, hogy meg sem töltöttük. De sebaj, legalább kényelmesebben mozoghattunk, kivéve Szilvit, aki földbegyökerezett lábakkal nézte végig, ahogy a héliummal töltött gömb 150m magasra emelkedik a kivilágított város fölé, majd a "vékonyka" acéldrót végén himbálódzik 10-15 percet. Az én fejemben is végigfutott egy két lehetőség: mi van ha elszabadul a léggömb, de a kosárban ott maradunk a drót végén; vagy mi van, ha a drót szakad al, és felsüvítünk a zűrbe :) Lenyűgöző volt Miami fentről, este kivilágítva. Mindezek után megittunk egy-két koktélt, elszívtunk egy győzelmi szivart, és közben egy marhajó zenekart hallgattunk (meg Szilvit, aki még nem ocsúdott fel a léghajós megrázkódtatásból). Szombaton indulás előtt még lementünk Coconut Grove-ba, kajáltunk egy jó kis amerikai pub-ban, meglátogattuk a kedvenc, indákkal teli Banyan fa parkunkat. Aztán pakolás, és mentünk a reptérre. Gyorsan eltelt a két hét, amíg szüleim itt voltak. Este csak ültünk a megüresedett lakásban. Tényleg üres volt...
Most pedig a novemberi rész folytatása következik. Vasárnap késő este hazaértünk Key Westről, az út utolsó 30 mérföldje volt a legrosszabb: Miami autópálya. Nem sokszor sikerült olyan időben közlekednünk rajta, amikor nem állt rajta a kocsisor. A következő pár nap melóval telt, körülöttünk pedig mindenki készülődött az itteni -valaki szerint a legnagyobb, mások szerint a második legnagyobb - ünnepre, a Hálaadásra. Csütörtökön végeláthatatlan sorok álltak a bevásárlóközpontoknál, a sláger a pulyka volt. A kétnapos szünetet mi is kihasználtuk, és bevettük az Oleta parkot. Meglepetésünkre egész nap üres volt a park, egy-két sportőrültet, és egy 20 fős gyerekcsapatot kivéve, akik a parton hógolyó csata helyett homokcsatát vívtak, amiben passzívan mi is kivettük a részünket. De ez már a nap vége volt. Reggel kezdésként béreltünk két kajakot, és fiúk a lányok ellen szigetmegkerülős versenyt tartottunk (na jó, ilyen lazulós hangulatban), félútig elég nehéz volt az áramlattal és a hullámokkal szemben haladni, de visszafelé annál jobb volt. Mindezek után pedig jól alágyújtottunk egy picanha-nak, ami némi sózás és forgatás után elnyerte végső formáját/ízét/színét, aztán percek alatt el is vesztette (akkor az nem is a végső volt, vagy mi?). Ezután strandoltunk, majd megjött a homokcsatázós gyereksereg, interaktívan bevontak minket is mivel az "Eszetlen kölke" meg az "Apád erre tanított?"-ra nem reagáltak.
Másnap a kedvenc Bayside Marketplace-re mentünk, de előtte sétáltunk egyet a havannai Calle Ocho-n. És minő szerencse! A hónapok óta várt városnéző léggömb-indulás megtörtént! Odasiettünk mi is, hogy beálljunk a nagy sorba. Meglepetésünkre nem volt sor. Sőt, úgy indult el velünk a léghajó, hogy meg sem töltöttük. De sebaj, legalább kényelmesebben mozoghattunk, kivéve Szilvit, aki földbegyökerezett lábakkal nézte végig, ahogy a héliummal töltött gömb 150m magasra emelkedik a kivilágított város fölé, majd a "vékonyka" acéldrót végén himbálódzik 10-15 percet. Az én fejemben is végigfutott egy két lehetőség: mi van ha elszabadul a léggömb, de a kosárban ott maradunk a drót végén; vagy mi van, ha a drót szakad al, és felsüvítünk a zűrbe :) Lenyűgöző volt Miami fentről, este kivilágítva. Mindezek után megittunk egy-két koktélt, elszívtunk egy győzelmi szivart, és közben egy marhajó zenekart hallgattunk (meg Szilvit, aki még nem ocsúdott fel a léghajós megrázkódtatásból). Szombaton indulás előtt még lementünk Coconut Grove-ba, kajáltunk egy jó kis amerikai pub-ban, meglátogattuk a kedvenc, indákkal teli Banyan fa parkunkat. Aztán pakolás, és mentünk a reptérre. Gyorsan eltelt a két hét, amíg szüleim itt voltak. Este csak ültünk a megüresedett lakásban. Tényleg üres volt...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
