Peti:Sziasztok!
Újra itt a blog színterén! De a családi béke érdekében egy bekezdést hagyok írni Szilvinek is :). Hol kezdjem? Szilvi mondja,hogy ne hagyjam ki, hogy megnéztük az Estét. Koltai új filmjét a top 10 között játsszák itt a mozikban, ami azért elég nagy szó. Elmentünk egy bevásárlóközpont mozijába hétközben. Lehet, hogy az időpont miatt, de rajtunk kívül senki sem volt a moziban. (De nem a film miatt, mert a szomszédos teremben a Harry Potterre sem jött senki, ami pedig itt is elég népszerű). Amúgy hétközben a munkán kívül másra nagyon nem jut időnk. Általában leugrunk megmártózni esténként a parta, amíg Szilvi nem volt itt, egyedül nem nagyon mentem le, de ő mindig leráncigál, és nem bánom :). Most hétvégén vendégeink vannak, Washington,DC-ből jött le hozzánk Juli, Rita és Tamás, ösztöndíjtársaim. Pénteken laza 3 órát késett a gépük, mesélték, hogy a többi utas a jellemző amerikai mentalitással türelmesen kivárta, senki sem háborodott fel, pedig szinte semmi tájékoztatást nem kaptak. Tegnap este belevetettük magunkat az éjszakába, kezdésképp sétáltunk az Ocean Drive-on, majd beültünk egy koktélra az exkluzív DeLano-ba. Aztán egy óceánparti hotel emeleti teraszos klubjában táncoltunk hajnalig. Bár a végefelé a néger DJ a hip-hop-os ízlésével válogatta a számokat, de azért jó volt. Most már, hogy viszonylag régebb óta itt vagyok, egyre kevésbé van az "Úristen, mit keresek én itt???" érzésem, de ott akkor a teraszon táncolva, jobbra pillantva az óceán megint rám tört ez az érzés. Aztán jött a mai nap! Reggel kinéztünk egy jónak ígérkező kiárusítást aztán beültünk Sandrába és elmentünk. Ugye már elég régóta egy mikróra vadászunk, de boltban drága, kiárusításon meg még nem láttunk. Aztán odaértünk. És ott volt. Ő. A lágy pázsit szélén a törött lábú székek, babaruhák és egy monitor mellett megláttuk A MIKRÓ-t. Igyekeztünk nem túl izgatottnak és boldognak tűnni (a licitálás maximalizálása, illetve minimalizálása végett). Itt megjegyzem, hogy az a tapasztalatunk, hogy minden ilyen kiárusításon van egy emberke, akivel az átlagnál jóval kifizetődőbb alkudozni. Na itt egy nagydarab kövér srác volt a befutó. Megkérdeztem, "Hogyé' a mikró". Rám néz, szinte azt lehetett látni a szemében,hogy "Normáélisak vagytok, ezt akarjátok megvenni?". Aztán mondja, hogy "Five bucks". Szóval öt dollárért vettünk egy működő, digitális kijelzős mikrót! :D Ezután még kinéztünk egy rádiós magnós CD-lejátszót, amin a CD rész nem működik, szóval azt is elhoztuk $5-ért. Utána betértünk a kedvenc haiti éttermünkbe, és - most már óvatosabban - egy adagot rendeltünk kettőnknek. Hát degeszre ettük magunkat. Ebéd közben kellemes zene szólt. Aztán eltelt öt perc, és mintha még mindig ugyanaz a szám szólna. Még 5 perc, és akkor már a "határozottan volt már ez a rész" érzés következett. Igen, egy számot ismételtek, amig ott voltunk, kb 7-8 szor. És sem a dolgozókat sem a vendégeket nem zavarta látszólag. Gondolkodtunk, hogy elkérjük a paramétereit, hogy megszerezzük magunknak, annyira belemászott a fülünkbe (de azért annyira nem volt jó). Most pedig ülünk az ágyon, és várjuk, hogy visszajöjjenek a lányok/fiúk, hogy csináljunk egy közös borozgatós vacsorát. Aztán holnap újra belelépünk a mókuskerékbe, SZilvi kapott jó sok konyhát, többet dolgozik, mint a főállású kollégái, én pedig megbeszéléseket folytatok a brazil, kolumbiai és mexikói laborvezetőkkel.
2007. július 29., vasárnap
2007. július 22., vasárnap
Kultúrsokk
Szilvi:
A hét eseménydúsan telt.
A munkahelyen felmondott a főnököm, pontosan nem tudom az okát, de lényeg ami lényeg hogy nem jön többet. Ennek következtében jelentős mennyiségű munka maradt ránk. Ő volt a project manager a cégnél, úgyhogy el tudjátok képzelni, hogy hány megrendelés futott át rajta... Szóval azok most mind ránk szakadtak. Amit legkevésbé sem bánok, mert így tényleg konkrét megrendeléseken dolgozhatok, mivel nincsenek elegen muszáj, hogy rám is rendesen bízzanak munkát :) Úgyhogy hétköznap elég sok a teendő, ráadásul most szombaton átrendeztük az irodát, ami persze azt jelenti hogy könyvek, magazinok és bútorok tologatásával telt a fél nap... Remek volt...
De azért van valami, ami megér néhány sort. Megismerkedtem a cégtulaj kicsi lányával. Nem szeretek első találkozásra beskatujázni valakit, de Ő tényleg egy tipikus gazdag, elkényeztetett, amerikai kiscsaj. Megkérdezte, hogy honnan jöttem, mondtam neki, hogy Magyarországról. Kérdezte és az hol van, mondtam, hogy Európában, mire visszakérdezett, hogy úgy értem hogy a kontinens Európában, mondtam neki, hogy hát ja, magamban meg röhögtem, hogy én általában kontinensre értem Európát, de hát mindegy. Na de azért még fokozta! Magyarország... és ott milyen nyelven beszéltek? Mondtam neki hogy magyarul, ne ez már tényleg sok volt neki. Nem angolul??????? És akkor Te honnan tudsz angolul? Mondtam, hogy az iskolában tanultam... Na azt az arcot láttátok volna... Európa, magyarul és ráadásul iskolában idegen nyelveket tanulunk... Furcsa egy ország ez a mi hazánk...
Na de ennyit a munkáról, jobb dolgok is történtek...Hétköznap esténkét lementünk az óceánhoz/óceánba. Egyszerűen leírhatatlan esténként a vízben pihengetni.Tegnap délután elég nagy vihar kapott el minket. Végre kicsit lehűlt a levegő! Tudom ezt mostmár otthon is nagyon várjátok! Mi próbáljuk arra küldeni az esőfelhőket, remélem egy majd azért odaér hamarosan! Addig is mindenkinek kitartás a nagy meleg elviseléséhez!
Na de visszakanyarodva. Szóval vihar után lementünk a partra. Gyönyörű volt az óceán. Hihetetlen színek. És szinte alig hullámzott... Olyan tiszta volt a víz hogy minden kis kavicsot láttunk az alján. A távolban olyan színe volt a víznek, mint az égnek, úgyhogy nem látszott hol kezdődőik az ég, hol ér véget.
Aztán a vasárnap következett. Sokmindent csináltunk.
Először is elmentünk egy "garázs kiárusításra" (olyan emberek akik elköltöznek a városból minden holmijukat fillérekért eladják). A fazon nagyon mókás volt. Nem nagyon volt olyan dolguk ami kellett volna nekünk, kivétel néhány konyhai cucc. Ennek ellenére hihetetlen lelkesedéssel próbált meg nekünk eladni csónakot. Mindenféle méretben rendelkezett velük (tudnám minek egy embernek ennyi csónak?). Kérdeztük tőle: Esetleg mikrójuk van-e? Mondta az nincs, de esetleg egy csónak helyette nem lenne jó??? Mondtuk hogy persze és majd belerakjuk a vacsit hátha felmelegszik :)
Aztán kitaláltuk hogy elmegyünk a Miami Művészati Múzeumba.
Úton odafelé Miami Little Haiti nevű részén kell átmenni. Hát elég érdekes környék... Az összes útikönyv nagy betűkkel szedve közli, hogy sötétedés után ne nagyon járjunk arra. De nappal nem annyira gáz, és a konyhájukat is nagyon dícsérik.
Hát úgy döntöttünk leteszteljük.
A 2. Avenue-n mentünk dél felé. Csak mellékinfo, hogy én ezen az úton dolgozom a 39. utcánál. De ahol most jártunk, az jóval északabbra, a 70. környékén volt. Szóval a környék érdekes, fura földszintes lepukkant házak, nem szívesen sétálgatnék arra, hogy őszinte legyek...
Aztán egyszer csak egy "Restaurant" feliratot láttunk meg. Peti mondta, hogy nézzünk meg, hátha...Hát, elsőre nem nagyon rajongtam az ötletért, de mondván hogy mégiscsak egyszer vagyunk itt, ezt is meg kell nézni, bementünk.
Hogy is írjam le... Helyes kis étterem, helyben főzött kajákkal, de azért az ANTSZ biztos talált volna kivetnivalót... :)
Ja! A környéken mindenki fekete. Nem kicsit, nagyon! A benzinkútnál felhalmozott gumiabroncsok igencsak halvány feketének mondhatóak, a velük dolgozó munkások bőrszínéhez képest... :)
Szóval beléptünk az étterembe. Hát voltak bent egy páran, mindenki fekete... Úgy bámultak ránk, mintha még sose láttak volna fehér embert. Nem hiszem hogy sűrűn van fehérbőrű vendégük...
A viccesek a gyerekek voltak, mert a felnőttek egy pár másodperc után azért észbekaptak, hogy nagyon bámulnak és tovább ettek, de a gyerekek tátott szájjal, kikerekedett szemmel néztek ránk... :) Nagyon vicces volt. Még sosem éreztem magam ennyire különcnek...
A pultnál épp egy család vásárolt vasárnapi ebédet. Nagyon kedvesek voltak, elmondták, hogy ők mit esznek és hogy szerintünk melyik finom. Egy darabig még tudtuk követni az ételválasztékot, vagyis a felsorolást, de aztán elvesztettük a fonalat.Addig minden stimmelt, hogy halat kérünk rizzsel, de aztán mindenféle mutogatás és félreértés után már csak nevettünk és bólogattunk, mert egy kukkot nem értettünk abból, amit félig angolul, félig kreolul mondtak (ez egy fajta francia, de se az nem érti meg aki amúgy franciául tud). Szóval csak bólogattunk, és fogalmunk nem volt róla mit is fogunk enni... Mondták hogy kicsit várni kell, úgyhogy leültünk.
Ekkor tűnt fel, hogy van egy ajtó, aminek a túloldaláról hangos éneklés és zene... mondhatnám hogy szűrődött át, de annál sokkal hangosabb volt. Megkérdeztük, hogy mi ez, kiderült, hogy templom is egyben és épp istentisztelet van. Zenés táncos éneklős, hihetetlen... Olyan jó zene volt, meg annyira jó volt rá az ének...
Egy kis idő múlva megjött az ebédünk. Fejenként nagy lapostányér, nagy adag tésztával és a másikon egy sült banán. A tészta nagyon finom volt. Tojásos, húsos, főtt és kicsit sült is. A sültbanán, olyan mint a krumpli, de valami fini szószban megsütve, nagyon jó volt. Már nagyon éhesek voltunk, úgyhogy elkezdtünk enni. Épp csak pár perce ettünk, amikor megjött a hal. Már el is feledkeztünk róla...Na hát a hal az hihetetlen nagy volt. Fejenként egy jó 8 cent vastag szelet egy termetes halacskából, nagyon finoman megfőzve, olyan puha és omlós volt, hogy hmmmm....
Épp azon beszélgettünk, hogy hogy fogjuk ezt megenni, amikor jött a döbb...
Ismét jött felénk a felszolgálólány egy tálcával, és két nagy púpos tányér rizzsel...
Na itt már csak röhögtünk...
Olyan halom kaja volt előttünk... És minden annyira finom volt...
Szóval nagyon bezabáltunk. A maradékot pedig bedobozoltuk és holnap azt visszük mindketten ebédre, mert még a maradék is elég kettőnknek bőven :)))
Teli hassal indultunk el a múzeumba. Vasárnap ingyenes, diákkal meg amúgy is. Utólag pedig pláne örültünk hogy nem adtunk ki ezért pénzt... Érdekes modern festmények és alkotások... A múzeum nagy részét egy mexikói, Tamayo nevű művész remekei töltötték ki. Hát... Lehet hogy nagyon nem tudjuk értékelni a modern alkotásokat, de ez vhogy nekem nagyon beteg és elvont volt... Néhányat láthattok a képeink között. Volt egy tárlatvezetés, ahol egy néni próbált okosakat mondani, és körülbelül annyira sikerült neki, mintha mi próbáltuk volna... Mókás volt, fogalma nem volt róla...
Aztán még volt egy perspektíva tanulmány. Az mondjuk jó volt. Bár lehet hogy csak szakmai ártalom, hogy tetszett. Nagy fényképek, falak szögből, oldalról fényképezve. A falon négyzet alakú festmény. És a poén! Valamilyen madzagot szögezett a falra, de úgy hogy az ne perspektívában látszódjon. Nem tudom mennyire volt ez így érthető, a fényképeink között fent van, úgy már szerintem látszik a lényeg.
A másik mókás még. Lehetett csinálni mexicói szerencsehozó izét... Két fagyis pálcikára kell tekerni fonalat. A poén, hogy a fonal, amit odaraktak, hogy tekerjed, nesze, az 30 centis darabokra volt vágva, szóval tekertük aztán kötöttük, tekertük és kötöttük... És gyönyörű lett :)
Aztán hazafelé megint jó nagy eső kapott el minket. Ilyenkor hogy imádjuk Sandrát... Ja itt jegyzem meg, hogy most már én is vezettem Őt. Nagyon ügyesek voltunk együtt :)
Most pedig az ideális kapcsolat... Ülünk az ágyon, egymás mellett, és mindketten pötyögünk a laptopunkon... :))) Peti holnapra állít össze egy prezentációt, de ígérte, hogy hamarosan Ő is írni fog a blogra. Tessék számonkérni majd rajta, ha nem! :) Holnap pedig ismét hétfő. Munka. Mindenkinek kitartást a hétfőhöz!!!Sziasztok
A hét eseménydúsan telt.
A munkahelyen felmondott a főnököm, pontosan nem tudom az okát, de lényeg ami lényeg hogy nem jön többet. Ennek következtében jelentős mennyiségű munka maradt ránk. Ő volt a project manager a cégnél, úgyhogy el tudjátok képzelni, hogy hány megrendelés futott át rajta... Szóval azok most mind ránk szakadtak. Amit legkevésbé sem bánok, mert így tényleg konkrét megrendeléseken dolgozhatok, mivel nincsenek elegen muszáj, hogy rám is rendesen bízzanak munkát :) Úgyhogy hétköznap elég sok a teendő, ráadásul most szombaton átrendeztük az irodát, ami persze azt jelenti hogy könyvek, magazinok és bútorok tologatásával telt a fél nap... Remek volt...
De azért van valami, ami megér néhány sort. Megismerkedtem a cégtulaj kicsi lányával. Nem szeretek első találkozásra beskatujázni valakit, de Ő tényleg egy tipikus gazdag, elkényeztetett, amerikai kiscsaj. Megkérdezte, hogy honnan jöttem, mondtam neki, hogy Magyarországról. Kérdezte és az hol van, mondtam, hogy Európában, mire visszakérdezett, hogy úgy értem hogy a kontinens Európában, mondtam neki, hogy hát ja, magamban meg röhögtem, hogy én általában kontinensre értem Európát, de hát mindegy. Na de azért még fokozta! Magyarország... és ott milyen nyelven beszéltek? Mondtam neki hogy magyarul, ne ez már tényleg sok volt neki. Nem angolul??????? És akkor Te honnan tudsz angolul? Mondtam, hogy az iskolában tanultam... Na azt az arcot láttátok volna... Európa, magyarul és ráadásul iskolában idegen nyelveket tanulunk... Furcsa egy ország ez a mi hazánk...
Na de ennyit a munkáról, jobb dolgok is történtek...Hétköznap esténkét lementünk az óceánhoz/óceánba. Egyszerűen leírhatatlan esténként a vízben pihengetni.Tegnap délután elég nagy vihar kapott el minket. Végre kicsit lehűlt a levegő! Tudom ezt mostmár otthon is nagyon várjátok! Mi próbáljuk arra küldeni az esőfelhőket, remélem egy majd azért odaér hamarosan! Addig is mindenkinek kitartás a nagy meleg elviseléséhez!
Na de visszakanyarodva. Szóval vihar után lementünk a partra. Gyönyörű volt az óceán. Hihetetlen színek. És szinte alig hullámzott... Olyan tiszta volt a víz hogy minden kis kavicsot láttunk az alján. A távolban olyan színe volt a víznek, mint az égnek, úgyhogy nem látszott hol kezdődőik az ég, hol ér véget.
Aztán a vasárnap következett. Sokmindent csináltunk.
Először is elmentünk egy "garázs kiárusításra" (olyan emberek akik elköltöznek a városból minden holmijukat fillérekért eladják). A fazon nagyon mókás volt. Nem nagyon volt olyan dolguk ami kellett volna nekünk, kivétel néhány konyhai cucc. Ennek ellenére hihetetlen lelkesedéssel próbált meg nekünk eladni csónakot. Mindenféle méretben rendelkezett velük (tudnám minek egy embernek ennyi csónak?). Kérdeztük tőle: Esetleg mikrójuk van-e? Mondta az nincs, de esetleg egy csónak helyette nem lenne jó??? Mondtuk hogy persze és majd belerakjuk a vacsit hátha felmelegszik :)
Aztán kitaláltuk hogy elmegyünk a Miami Művészati Múzeumba.
Úton odafelé Miami Little Haiti nevű részén kell átmenni. Hát elég érdekes környék... Az összes útikönyv nagy betűkkel szedve közli, hogy sötétedés után ne nagyon járjunk arra. De nappal nem annyira gáz, és a konyhájukat is nagyon dícsérik.
Hát úgy döntöttünk leteszteljük.
A 2. Avenue-n mentünk dél felé. Csak mellékinfo, hogy én ezen az úton dolgozom a 39. utcánál. De ahol most jártunk, az jóval északabbra, a 70. környékén volt. Szóval a környék érdekes, fura földszintes lepukkant házak, nem szívesen sétálgatnék arra, hogy őszinte legyek...
Aztán egyszer csak egy "Restaurant" feliratot láttunk meg. Peti mondta, hogy nézzünk meg, hátha...Hát, elsőre nem nagyon rajongtam az ötletért, de mondván hogy mégiscsak egyszer vagyunk itt, ezt is meg kell nézni, bementünk.
Hogy is írjam le... Helyes kis étterem, helyben főzött kajákkal, de azért az ANTSZ biztos talált volna kivetnivalót... :)
Ja! A környéken mindenki fekete. Nem kicsit, nagyon! A benzinkútnál felhalmozott gumiabroncsok igencsak halvány feketének mondhatóak, a velük dolgozó munkások bőrszínéhez képest... :)
Szóval beléptünk az étterembe. Hát voltak bent egy páran, mindenki fekete... Úgy bámultak ránk, mintha még sose láttak volna fehér embert. Nem hiszem hogy sűrűn van fehérbőrű vendégük...
A viccesek a gyerekek voltak, mert a felnőttek egy pár másodperc után azért észbekaptak, hogy nagyon bámulnak és tovább ettek, de a gyerekek tátott szájjal, kikerekedett szemmel néztek ránk... :) Nagyon vicces volt. Még sosem éreztem magam ennyire különcnek...
A pultnál épp egy család vásárolt vasárnapi ebédet. Nagyon kedvesek voltak, elmondták, hogy ők mit esznek és hogy szerintünk melyik finom. Egy darabig még tudtuk követni az ételválasztékot, vagyis a felsorolást, de aztán elvesztettük a fonalat.Addig minden stimmelt, hogy halat kérünk rizzsel, de aztán mindenféle mutogatás és félreértés után már csak nevettünk és bólogattunk, mert egy kukkot nem értettünk abból, amit félig angolul, félig kreolul mondtak (ez egy fajta francia, de se az nem érti meg aki amúgy franciául tud). Szóval csak bólogattunk, és fogalmunk nem volt róla mit is fogunk enni... Mondták hogy kicsit várni kell, úgyhogy leültünk.
Ekkor tűnt fel, hogy van egy ajtó, aminek a túloldaláról hangos éneklés és zene... mondhatnám hogy szűrődött át, de annál sokkal hangosabb volt. Megkérdeztük, hogy mi ez, kiderült, hogy templom is egyben és épp istentisztelet van. Zenés táncos éneklős, hihetetlen... Olyan jó zene volt, meg annyira jó volt rá az ének...
Egy kis idő múlva megjött az ebédünk. Fejenként nagy lapostányér, nagy adag tésztával és a másikon egy sült banán. A tészta nagyon finom volt. Tojásos, húsos, főtt és kicsit sült is. A sültbanán, olyan mint a krumpli, de valami fini szószban megsütve, nagyon jó volt. Már nagyon éhesek voltunk, úgyhogy elkezdtünk enni. Épp csak pár perce ettünk, amikor megjött a hal. Már el is feledkeztünk róla...Na hát a hal az hihetetlen nagy volt. Fejenként egy jó 8 cent vastag szelet egy termetes halacskából, nagyon finoman megfőzve, olyan puha és omlós volt, hogy hmmmm....
Épp azon beszélgettünk, hogy hogy fogjuk ezt megenni, amikor jött a döbb...
Ismét jött felénk a felszolgálólány egy tálcával, és két nagy púpos tányér rizzsel...
Na itt már csak röhögtünk...
Olyan halom kaja volt előttünk... És minden annyira finom volt...
Szóval nagyon bezabáltunk. A maradékot pedig bedobozoltuk és holnap azt visszük mindketten ebédre, mert még a maradék is elég kettőnknek bőven :)))
Teli hassal indultunk el a múzeumba. Vasárnap ingyenes, diákkal meg amúgy is. Utólag pedig pláne örültünk hogy nem adtunk ki ezért pénzt... Érdekes modern festmények és alkotások... A múzeum nagy részét egy mexikói, Tamayo nevű művész remekei töltötték ki. Hát... Lehet hogy nagyon nem tudjuk értékelni a modern alkotásokat, de ez vhogy nekem nagyon beteg és elvont volt... Néhányat láthattok a képeink között. Volt egy tárlatvezetés, ahol egy néni próbált okosakat mondani, és körülbelül annyira sikerült neki, mintha mi próbáltuk volna... Mókás volt, fogalma nem volt róla...
Aztán még volt egy perspektíva tanulmány. Az mondjuk jó volt. Bár lehet hogy csak szakmai ártalom, hogy tetszett. Nagy fényképek, falak szögből, oldalról fényképezve. A falon négyzet alakú festmény. És a poén! Valamilyen madzagot szögezett a falra, de úgy hogy az ne perspektívában látszódjon. Nem tudom mennyire volt ez így érthető, a fényképeink között fent van, úgy már szerintem látszik a lényeg.
A másik mókás még. Lehetett csinálni mexicói szerencsehozó izét... Két fagyis pálcikára kell tekerni fonalat. A poén, hogy a fonal, amit odaraktak, hogy tekerjed, nesze, az 30 centis darabokra volt vágva, szóval tekertük aztán kötöttük, tekertük és kötöttük... És gyönyörű lett :)
Aztán hazafelé megint jó nagy eső kapott el minket. Ilyenkor hogy imádjuk Sandrát... Ja itt jegyzem meg, hogy most már én is vezettem Őt. Nagyon ügyesek voltunk együtt :)
Most pedig az ideális kapcsolat... Ülünk az ágyon, egymás mellett, és mindketten pötyögünk a laptopunkon... :))) Peti holnapra állít össze egy prezentációt, de ígérte, hogy hamarosan Ő is írni fog a blogra. Tessék számonkérni majd rajta, ha nem! :) Holnap pedig ismét hétfő. Munka. Mindenkinek kitartást a hétfőhöz!!!Sziasztok
2007. július 16., hétfő
Hétvégi események
Szilvi:
Sziasztok!
Ismét eltelt pár nap, és eseményekből most is jutott bőven.Azt hiszem, nem is kezdem el jelzőkkel illetni, hogy milyen érzés, amikor egy végigdolgozott nap után, hazaérünk Sandraval, felkapjuk a fürdőrucit, lesétálunk az óceán partra, és a meleg vízben áztatjuk magunkat. Lehet ezt meg tudnám szokni...
A munkahelyemen várom, hogy megérkezzen az új gépem, mert a mostani, hát hogy is mondjam, nem a legpraktikusabb... Nem annyira szeret dolgozni, és hát szegény öreg is már, de lényeg, hogy akárhányszor meg szeretném nézni 3D-ben az összerakott konyhát, ő egyszerűen kikapcsol. Eleinte még mosolyogtam rajta, de mostmár megőrjít... Így nem lehet haladni semmivel. Csütörököt azt mondták hétfőn jön az új gépem, pénteken már elhangzott a kedd is... Spanyol mentalitásból kiindulva, ha a héten megkapom az szuperség!
A hétvége eseménydúsan telt. Szombaton Ericékkel lementünk Key Biscane-re, az óceánpartra, hát elég jó hely. Ez Florida egyik legdélibb szigete, híres világítótoronnyal. A part gyönyörű a víz tiszta, süt a nap, nem is kicsit... A homok olyan forró, hogy 5 méter után az ember már nagyon gondolkozik azon hogy miért csak két lába van, mert míg az egyiket felemelve kicsit hűti, addig a
másik szénné ég a homokban. A vízben tömegek, a parton is, szűk körű spanyol családi bulik, kb 20-30 emberrel...
Aztán egyszer amikor a vízben ücsörögtünk a part közelében (szüleink megnyugtatása végett elmondanám, hogy csak a sekély vízben lubickolunk mindig) egyszer csak sikítozás és mindenki rohan ki a vízből. Kiabálnak: Cápa! Cápa!Odanéztünk amerre mindenki mutogatott, tényleg, ott jóval beljebb, a mély vízben, van valami, nagy és uszonya is van, de mozgása inkább hasonlított egy delfinre.
Aztán már kezdtek visszatérni az emberek a vízbe, amikor egyszer csak eleredt az eső. Megint mindenki futásnak eredt, nem értettem miért. Aztán kiderült, hogy úgy félnek a vízben a vihartól mint a fene... Azt hiszik beléjük csap a villám... mókás, de legalább lett helyünk a vízben :)
A nap végére viszont szembesülnünk kellett azzal, hogy hiába napernyő és 40 faktoros krém, mi mégsem vagyunk kubai kisgyerekek, akik egész nap nyugodtan játszhatnak a vízben. Sikerült annyira leégnünk, hogy úgy néztünk ki mint a frissen grillezett rákok... Remek volt és nem fájt kicsit sem. Mókás viszont hogy az ember lábujja és a füle mögötti kis polc is le tud égni... Két nap elteltével már könnyen írok róla, de a szombat éjszakánk remek volt... A kérdés: Vajon hogy lehetne úgy aludni, hogy semmilyen részem nem ér hozzá az ágyhoz?
Vasárnap reggel elmentünk bevásárolni, aztán megfőztünk, hogy legyen mit vinni majd hétköznap ebédre. És utána Peti kollegájához Mariohoz mentünk. Aznap
volt a Copa America döntője. Brazília - Argentína. Mario elég messze lakik. Majdnem egy óra volt kocsival. Gyönyörű családi házak állnak egymás mellett, itt-ott tavacskák, mindenhol gyönyörű zöld a fű és még sorolhatnám... Belépni csak úgy lehet, ha meghívód van... A meccs 5kor kezdődött, előtte még kerti sütögetés és kajálás volt. Isteni finom piquana-t ettünk, mindenféle salátával. Minden finom volt, de egy kis fűszerrel lehetett volna még fokozni. Érdekes hogy szinte alig használnak valami ízesítőt, minden olyan ízetlen, legalábbis a magyar finomságokhoz szokott nyelvemnek... A meccs 3 - 0 lett Brazíliának, nagy volt a hangzavar végig. Kiabálnak, tapsolnak, táncolnak... A 4. percben megszerezte Brazília a vezetést, aztán egy argentin játékos segített nekik egy gyönyörű öngóllal, a második félidő sem volt unalmas, még egy gól, és végig úgy hajtottak, mintha még döntetlen lenne... Hihetetlen volt! Meccs közben durva vihar érkezett, nagyon esett és olyan sötét lett, mintha már éjszaka lenne. Szerencsére mire hazaindultunk elállt.
Ma pedig ismét a munka.
Hétfő van, nagyon hétfő... Mindenkinek kitartást a hétfőhöz!
Gabinak és Stefinek pedig jó utat!!!
Sziasztok!
Ismét eltelt pár nap, és eseményekből most is jutott bőven.Azt hiszem, nem is kezdem el jelzőkkel illetni, hogy milyen érzés, amikor egy végigdolgozott nap után, hazaérünk Sandraval, felkapjuk a fürdőrucit, lesétálunk az óceán partra, és a meleg vízben áztatjuk magunkat. Lehet ezt meg tudnám szokni...
A munkahelyemen várom, hogy megérkezzen az új gépem, mert a mostani, hát hogy is mondjam, nem a legpraktikusabb... Nem annyira szeret dolgozni, és hát szegény öreg is már, de lényeg, hogy akárhányszor meg szeretném nézni 3D-ben az összerakott konyhát, ő egyszerűen kikapcsol. Eleinte még mosolyogtam rajta, de mostmár megőrjít... Így nem lehet haladni semmivel. Csütörököt azt mondták hétfőn jön az új gépem, pénteken már elhangzott a kedd is... Spanyol mentalitásból kiindulva, ha a héten megkapom az szuperség!
A hétvége eseménydúsan telt. Szombaton Ericékkel lementünk Key Biscane-re, az óceánpartra, hát elég jó hely. Ez Florida egyik legdélibb szigete, híres világítótoronnyal. A part gyönyörű a víz tiszta, süt a nap, nem is kicsit... A homok olyan forró, hogy 5 méter után az ember már nagyon gondolkozik azon hogy miért csak két lába van, mert míg az egyiket felemelve kicsit hűti, addig a
másik szénné ég a homokban. A vízben tömegek, a parton is, szűk körű spanyol családi bulik, kb 20-30 emberrel...
Aztán egyszer amikor a vízben ücsörögtünk a part közelében (szüleink megnyugtatása végett elmondanám, hogy csak a sekély vízben lubickolunk mindig) egyszer csak sikítozás és mindenki rohan ki a vízből. Kiabálnak: Cápa! Cápa!Odanéztünk amerre mindenki mutogatott, tényleg, ott jóval beljebb, a mély vízben, van valami, nagy és uszonya is van, de mozgása inkább hasonlított egy delfinre.
Aztán már kezdtek visszatérni az emberek a vízbe, amikor egyszer csak eleredt az eső. Megint mindenki futásnak eredt, nem értettem miért. Aztán kiderült, hogy úgy félnek a vízben a vihartól mint a fene... Azt hiszik beléjük csap a villám... mókás, de legalább lett helyünk a vízben :)
A nap végére viszont szembesülnünk kellett azzal, hogy hiába napernyő és 40 faktoros krém, mi mégsem vagyunk kubai kisgyerekek, akik egész nap nyugodtan játszhatnak a vízben. Sikerült annyira leégnünk, hogy úgy néztünk ki mint a frissen grillezett rákok... Remek volt és nem fájt kicsit sem. Mókás viszont hogy az ember lábujja és a füle mögötti kis polc is le tud égni... Két nap elteltével már könnyen írok róla, de a szombat éjszakánk remek volt... A kérdés: Vajon hogy lehetne úgy aludni, hogy semmilyen részem nem ér hozzá az ágyhoz?
Vasárnap reggel elmentünk bevásárolni, aztán megfőztünk, hogy legyen mit vinni majd hétköznap ebédre. És utána Peti kollegájához Mariohoz mentünk. Aznap
volt a Copa America döntője. Brazília - Argentína. Mario elég messze lakik. Majdnem egy óra volt kocsival. Gyönyörű családi házak állnak egymás mellett, itt-ott tavacskák, mindenhol gyönyörű zöld a fű és még sorolhatnám... Belépni csak úgy lehet, ha meghívód van... A meccs 5kor kezdődött, előtte még kerti sütögetés és kajálás volt. Isteni finom piquana-t ettünk, mindenféle salátával. Minden finom volt, de egy kis fűszerrel lehetett volna még fokozni. Érdekes hogy szinte alig használnak valami ízesítőt, minden olyan ízetlen, legalábbis a magyar finomságokhoz szokott nyelvemnek... A meccs 3 - 0 lett Brazíliának, nagy volt a hangzavar végig. Kiabálnak, tapsolnak, táncolnak... A 4. percben megszerezte Brazília a vezetést, aztán egy argentin játékos segített nekik egy gyönyörű öngóllal, a második félidő sem volt unalmas, még egy gól, és végig úgy hajtottak, mintha még döntetlen lenne... Hihetetlen volt! Meccs közben durva vihar érkezett, nagyon esett és olyan sötét lett, mintha már éjszaka lenne. Szerencsére mire hazaindultunk elállt.
Ma pedig ismét a munka.
Hétfő van, nagyon hétfő... Mindenkinek kitartást a hétfőhöz!
Gabinak és Stefinek pedig jó utat!!!
2007. július 11., szerda
Szilvi első napjai
Szilvi: Hát megérkeztem...
Az útról csak röviden. Londonban szálltam át és éjszakáztam egyet, a Heathrow Lodge-ban. Olcsó volt, legalábbis a londoni árakhoz képest. És ami a legnagyobb előnye, hogy egy zárható ajtó választott el a rentgeteg arabtól és kínaitól.
Aztán vasárnap reggel felültem a nagy-nagy repcsire és 9 és fél órán keresztül néztem sorozatokat és filmeket felváltva...
És végre - Grönlandot is érintve - megérkeztem.
Megküzdöttem vámmal, bőrönddel és végre már csak az ajtónak kellett kinyílni.
És végre ott vol
tam és Peti is :)Nagy volt az öröm :)))
Aztán megismerkedtem Sandrával meg a kis lakásunkkal.
Miután kipakoltam megnéztük a naplementét. Gyönyörű volt. Olyan színe van az égnek és az óceánnak, hogy még Photoshoppal is nehéz lenne utánozni!
A 6 óra különbséget nehéz volt megszokni, ennek Peti örült nagyon... Ugyanis hajnali 5kor már nem bírtam aludni :)
Úgyhogy mit volt mit tenni felkeltünk és lementünk a partra. Ilyen korán még elviselhető az idő. Kellemes langyos szél fújdogál és a Nap kezd kibukkanni az óceán mögül. Hihetetlen szép...
Aztán, amint a Nap felkel, döbbenet a hőmérséklet. Nem egyszer úgy éreztem, hogy hiába kapkodom a levegő
t, egyszerűen nincs benne oxigén... Nem túl jó érzés. Remélem minél hamarabb megszokom.Aztán kitaláltuk hogy elmegyünk South Beach-re fürdeni. Összepakoltunk, szendvics, napernyő, gyékény, minden, ami kell...
Már félúton voltunk, amikor elkezdett egy sötétebb felleg közeledni. Amint találtunk parkolóhelyet, leszakadt az ég. Úgy esett, mintha dézsából... de tényleg! Peti azt mondta ez még semmi, hát nekem ez is elég volt elsőre. Főleg amilyen pára lett utána...
Aztán, amilyen gyorsan jött olyan gyorsan ment is. És a napsütésnek köszönhetően 2 perc alatt felszáradt a víz, ami előtte csak úgy hömpölygött az utakon.
És aztán, irány a beach
!!! Annyira hihetetlen hogy itt vagyok! Kék az óceán, nagyok a hullámok és ez Miami!!!Kedden a Downtown-ban sétálgattunk. Felhőkarcolók. Hát igen. És ezek még nem is a legnagyobbak a világon...
Építkezések dzsungele, fekete munkások ételhordókkal, forróság.
Körbejártuk a nagy részét, aztán elmentünk bevásárolni.
Na de ha olyan könnyen ment volna, mint ahogy itt most írom...
Megcéloztuk az I95-es utat, már megtalálni se volt egyszerű, de a kalandos része csak ez után következett.
Közelebbről sikerült megismerkednünk Az USA Közlekedési dugóinak egyikével...
5, néha 6 sáv, a felüljárók néhol 2-3 szintben keresztezik egymást és az egybefüggő kocsisor lépésben halad. Remek volt...
Aztán végre megérkeztünk a Walmart-ba. A mérete nem annyira, mint inkább a benne kapható termékek egyike másika v
olt érdekes. Illatosított művirágok hada, piros lötyiben úszkáló kolbászdarabkák, egymás mellett álló ékszeres és húsospult... Vicces!Eljött a nagy nap. Irány a munkahely. Be voltam tojva rendesen. De szerencsére jól sikerült a dolog.
A spanyol mentalitással hamar szembesültem. A közvetlen főnökököm 9 helyett délre, a cég tulaja pedig fél 10 helyett fél 12re ért be... :)
De addig is, beszélgettem az egyik sráccal, aki Chicagoból jött el sikeres fogorvosi állását hagyva maga mögött és a szakmában semmiféle tapasztalattal nem rendelkezve kezdett el itt dolgozni, csak azért mert ez teszi boldoggá...
Aztán feltelepítették a gépemre a programot, amivel dolgozni fogok. A feladatom konyhák tervezése lesz főleg. Konkrét megrendeléseket kell majd kidolgoznom és renderelt képekkel elkápráztatnom a kedves megrendelőt.
Kedves megrendelőkről annyit, hogy a mai nap eladtak egy konyhát 30.000 dollárért (és ebben még nincsenek benne a konyhai gépek, csak a bútor).
Van külön asztalom, céges email címem és légkondi a fejem fölött... :)
Most főzöcskézünk, hogy holnapra legyen ebédünk. Ebéd... na igen. Kitaláltam, hogy együnk kukorica salátát. Vettünk is konzerv kukoricát. Itton kinyitottuk. Guszti volt. Ugyanis nem sikerült végigolvasni a címkét, amin nagy betűkkel az állt: pépesített. Az íze nem rossz, de ahogy kinéz
... elég undorító. Ja és persze mondanom se kell, hogy ez is olyan édes, mintha már alapból fél kiló cukor lenne benne.Na elsőre ennyi. Remélem debütálásnak nem olvashatatlan!
2007. július 5., csütörtök
4th July
Sziasztok!
Tegnap volt a nagy Július negyedike. Amerika függetlenségének 231. évfordulója. Kora délután elmentem egy helyi parkba Igazi majális hangulat volt, kis standokkal, nemzetiszín zászlókkal, lufikkal. Az előre beharangozott "Hot-dog Hotties" lányok tényleg ingyen osztogatták a hot-dogokat, de annyira nem voltak "hottie"-k :) leg
alábbis magyar szemmel nézve ;)Aztán egy kisebb vihar itt is befigyelt, úgy döntöttem, az esti tüzijátékot máshol nézem meg. Egyébként e
z a Coconut Grove, ahol a park volt, egy kis gyöngyszem. Az utak fölött áthajlanak a trópusi fák, lugast alkotva, az út fölé indák lógnak le, minden zöld, lélegzik, párás.Hazafelé megint rossz sávba keveredtem (de már nem sokáig, érkezik a GPS Apukámnak hála...). Rámentem az egyik szigetre vezető pályára, ahonnan semmi esélyem nem volt visszafordulni :). Aztán eszembe jutott, hogy ez nem is volt olyan szerencsétlen fordulat, mert innen a Downtown gyönyörűen látszik. Kicsit korán érkeztem, már 6-kor ott voltam. Egy kietlen helyen sikerült parkolni, leginkább gyártelepnek tűnt. Drótkerítés mindenhol, "Tilos az Á" táblák.Aztán felfedez
tem, hogy ez egy kis kikötő. A parton hatalmas "polcokon" voltak a kisebb-nagyobb motorcsónakok, jachtok. Szó szerint úgy kell elképzelni, mint egy raktáráruház polcait: 4 emelet magasan vannak felpakolva a hajók, és egy óriástargonca jár körbe, és ha jön a tulaj, leveszi neki a "verdát". Nagyon durva. Volt ott egy kis étterem, oda beültem egy kávéra, meg megnéztem egy Buffalo-csirkeszárny előételt, amit aztán alig bírtam egyedül megenni. Nagyon hangulatos kis kikötői étterem: kopottas fa bútorokkal, a bárszékeken helyi részegek molesztálják a spanyol ajkú pincérnőt, hogy miért nem "piros-fehér-kék"-ben van ma, mire ő visszavág, hogy "ez a maguk ünnepe".Aztán lassan elér
kezett a tüzijáték ideje, besötétedett. Sajnos Christiannal (akivel még a focimeccs nézésnél találkoztam) nem sikerült összeszinkronizálni a tüzijátéknézést, mert úgy volt, hogy kijön ő is, de nagy volt a forgalom erre, meg a parkolás is nehézkes... Szóval egy kedves 10 fős néger család társaságában néztem a tüzijátékot, C.J-nek, a 7 éves kissrácnak nagyon tetszett. Nekem is. Életreszóló élmény volt innen a szigetről nézve.Ma reggel végre elmentem megcsinálni a drogtesztet, az egész egy barátságtalan kórházi épületben volt, egy magán laborban. Izgatottan várom az eredményt ;)
És már csak 2 nap, és Szilvi is itt lesz!
2007. július 2., hétfő
Megismerem a szomszédaimat
A változatosság kedvéért megint leszakadt az ég. De bentről nézve kellemes. Vacsora után, Animát hallgatva. Most sör nincs, mert tegnap megittuk Carlos-szal, a szomszédommal. Igen, Itt lakom 2 hónapja, és most beszéltünk először egymással. A beszéltünk az túlzás, mert nekem a spanyol nem az erősségem, neki meg sem az angol sem a magyar (mik vannak? :o ) Kedves uruguay-i srác, a szomszédos épülő felhőkarcoló szálloda-apartman minőségügyi felügyelője, építész, Carlos Gutenberg. Magyarországról ő is azt hitte, hogy nagy a rokonság Németországg
al. (Bár ez szinte több annál, amennyit én tudtam Uruguay-ról, foci és szarvasmarha... Szégyenlem.)Szombat este a nyakamba vettem a várost különös tekintettel Miami beach azon részeire, amiket busszal nem volt alkalmam megismerni. Az itteni művelődési ház hatalmas. Én még ilyet nem láttam. Tényleg. Durva. Belopództam, épp az amerikai nemzeti vívóbajnokság utolsó párbajai folytak. Fényképezővel a kezemben, fotós táskával a nyakamban nem volt nehéz bejutnom ;) Voltak vívók a feketéktől kezdve a hatalmas kövér amerikaiakig. Csak Gergő hiányzott...
Aztán tegnap este belémnyilallott, hogy nekem kell olyan fényképet csinálni, amin a felhőkarcolók éjszaka kivilágítva az öböl mögött kacsintgatnak. Persze a legjobb kilátás a szigetre bejövő autópálya közepéről nyílik, megálló meg nincs sehol. A kocsit leraktam a pálya tövében, és naplemente után nekivágtam gyalog a távnak. Megjegyzem, gyalogos forgalom sincs :D. Egy darabig a két pálya között haladtam a 10 centi magas, focipályát is megszégyenítően erős és szép fűben, a pálmafák között (és valami ismeretlen kék trutymóban, ami vmi túlfolyóból jött ki, le is
fényképeztem, majd ezzel védekezem ha a vízügyesek meg akarnak büntetni amikor vasárnap locsolok, pedig nincs is kertem). Nyúlcipőt felvéve gyorsan kereszteztem a kocsik útját, és máris ott volt! A KILÁTÁS. Gyönyörű... Csináltam néhány képet, aztán menekülőre fogtam a centis óriáshangyák elől, akik gonosz mód csípni is tudnak. Ja, amióta itt vagyok, küzdök a hangyákkal, a lakásban nem lehet a kenyeret a szekrényben tartani, mert megtalálják. Meg Szilvi képkeretén a felragasztott, lelakkozott diókat is, de ott vizesárokkal védekeztem ellenük. De tegnap végképp kiadtam az útjukat, hangyairtó rulez.Közben élvezem az autóklubb előnyeit. A flegma szerelőkön kívül egy csom
ó vásárlási kedvezménnyel (boltok, utazás, mozijegy) kedveskednek. Meg ma megjött a neten megrendelt útikönyv sorozatom (én nem tudom, hogyan préselték bele a postaládámba, de én alig tudtam kiszedni).Szerdán a Függetlenség Napját ünnepeljük, lehet, hogy elmegyünk valamelyik parkba piknikezni. Este meg a kötelező és elmaradhatatlan tüzijátékot nézzük meg.
Múltkor a focimeccs kimenetele nem várt volt: Mexikó nyert 2:0-ra Brazília ellen, aminek a szobában egyedül az őrjöngő Mario tudott örülni :). Coronát is csak ő ivott egyedül, mi a brazil Brahman sört ittuk (persze semmi kifogásom a mexikói sörök ellen:) ). A hot-dog várakozáson felüli volt. Hát mit mondjak. Nem az I-épületes melegített kifli + virsli (jóesetben kilóg, de ha nem akkor is örülü
nk ha még nem fogyott el az orrunk előtt), ketchup, mustár. Ennél egy picit több. A virsli (kolbászka) paradicsomszószban megfőzve, emellé még krumplipüré, hajszálvékony sültkrumpli (ún. "shoestring potatoe"), parmezán sajt, és egy kis saláta került a hot-dog kiflibe. Elfogyott.Közben már két hete meg kéne csináltatnom a munkábaálláshoz szükséges drogtesztet, de vagy nem volt kocsim, vagy közbejött valami fontosabb. A végén azt hiszik, szándékosan nem megyek. (itt elég komolyan veszik, ha valaki megtagadja például a szondázást, azonnali jogsifelfüggesztéssel büntetik). Szóval ma este csak laza hasis, és csütörtökön elmegyek :)
Aztán vasárnap jön Kedvesem!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
