10.000 sziget

Sziasztok!

Így a vége felé közeledve nagyon gyorsan telnek a hetek. Jó, nem agonizálok, még több mint 3 hónapot itt leszünk, de azért néha ezt érzem. Ezért is próbálunk minden hétvégét maximálisan kihasználni. A mostani - független elemzők szerint is - így sikerült.
Egy hosszú pénteken voltunk túl, én is tovább maradtam, meg Szilvi is csak este szabadult. Hazafelé az öböl mentén megcsodáltuk a hatalmas jachtokat. Most megy ugyanis a Miami Boat Show, aminek a központi eleme a jacht kiállítás: mintegy 2 mérföld hosszan olyan 4 jacht/20 méter sürüséggel, egymás hegyén-hátán. El tudjátok képzelni. De a hétvégére mi mást terveztünk.
Ugyanis nem tört le minket az első próbálkozás sikertelensége, és nem keseredtünk el a múlt hétvégi rossz idő miatt. Indultunk a 10.000 szigethez!
Reggel korán be a kocsiba, és már hasítottunk is a meglepően üres Miami-n keresztül. A már jól ismert Tamiami Trail következett, meg sem lepődtünk az útszéli aligátoroktól, se nem a párducos táblától. Na, az út közepén dögöt evő keselyűktől egy kicsit. De mentünk tovább.
A "Vadőr-állomás" reggel 8-kor nyitott. Fél óra késés már elég volt ahhoz, hogy a legközelebbi szigeteket a nálunk frissebb (vagy közelebb lakó?) ifjak lefoglalták. Egy kedves pösze vadőr-lány igazított minket útba a légkondis helyiségben. Elénk rakva a térképet (vagyis elém, mert Szilvi még parkolt Sandrával, igen, ő vezetett végig!:) ); megmutatta, hogy merre érdemes evezni, hogy az éjszakát a Camp Lulu Key-en tölthessük (itt minden sziget neve: "valamilyen fantázianév"+"Key" szavakból jön össze, pl: Tiger Key, Picnic Key, Round Key). Camp Lulu Key szimpatikusnak tűnt, főleg, hogy az már nem az Everglades parkhoz tartozik, így sátorozási díjat sem kellett fizetnünk.
Kitöltöttük a papírokat: az útitervet, kontaktokat, elérhetőségeket. Aztán irány a földszint: kenu bérlés, hajózási térkép, iránytű, tűzszerszám, és kész is vagyunk.
Az első meglepetés a kenu volt. Először nem hittünk a szemünknek, keresgéltük, hátha el vannak dugva, amit mi keresünk, ezek nem lehetnek. De mégis. Egy jó öblös, 4 személyes, igazi gerincsérves fém kenut "választottunk" a húsz ugyanolyan közül. Biztosan strapabíróbb, de ha ezzel fejreállunk a nagy vízben, ezt nem fordítjuk vissza, az biztos :)
Már csak a két gigantikus méretű hálózsákunkat, sátrunkat, hátizsákjainkat, és kétnapi vízkészletünket hánytuk be a járműbe, és vízreszálltunk.
Gyönyörű idő volt. Fülig ért a szánk. VÉgre kint a városból! Mentünk a mi kis szigetünkre. Néhány kezdeti navigációs nehézség, szigetkerülgetés után rátaláltunk a csatornára. Az éra a következőképp néz ki: Északnyugat-délkelet irányban húzódik a szárazföld, előtte egy km-rel pedig egy szigetlabirintus húzódik. Több kisebb folyó is ide torkollik, így az édes és sós vizek kettős világa különleges növény- és állatvilágnak ad helyet. A csatorna, amire rátaláltunk, pedig a szárazföldről a nyíltvízre: a Mexikói öbölre vezet ki. Erre sajnos rengeteg motorcsónak, halászhajó és jacht közlekedik, ellenben a navigáció roppant egyszerű: követni kell a zöld négyzeteket és a piros háromszögeket. Amikor pedig kevésbé együttérző motorcsónakos jön, és padlógázzal megy el mellettünk, akkor a létfentartás egy dologra korlátozódik: lapátolni, hogy merőlegesen álljunk a hullámokra. Egy idő után már egész jól ment :)
Ismétlem magam, de tényleg gyönyörű volt az idő. Kényelmesen haladtunk, erre az épp levonuló dagály is lehetőséget adott, de persze ekkor ezt mi még nem tudtuk. Ez egy marhajó dolog a folyami evezős tapasztalatok után. Egyetlen fontos eszköz van: az apály-dagály táblázat. Ez megmondja, hogy hánykor és hány méterrel tetőzik, és egy kis időkalkuláció után máris a hasznunkra lehet fordítani, mert a szigetek között visszahúzódó tengerszint folyóként visz minket még hatalmas szembeszélben is (mint azt visszafelé megtapasztaltuk).
Egy kis navigációs malőrnek köszönhettük az utunk legszebb részeit. Persze akkor még kicsit mérges voltam Szilvire, de remélem megbocsátja nekem...Szóval bekeveredtünk egy kis zárt öbölbe, s egy jópárszáz méter múlva jöttünk rá, hogy máshol vagyunk, mint goldoltuk. Úgy döntöttünk, hogy erre folytatjuk az utunkat, a széles, hajózott csatorna és tengerpart helyett a kacskaringós szigetlabirintusban. Nem bántuk meg. Amikor szinte összeér a fejünk felett a mangrove, visszhangzik a nevetésünk, mint egy kis üres szobában... A fákról madarak százai figyelnek minket, hogy tapsszóra (na és a fénykép kedvéért) elröpenjenek. Láttunk manatee orrot levegőért kiemelkedni, delfin uszonyokat a vizet hasítani, pelikánt vadászni. Erről van egy kis videó is, valami csoda ezt 10 méterről nézni. Ül a vízen, majd felröppen, csap négyet-ötöt és 10 méterrel arrébb lecsap a vízbe. És újra kényelmesen ül, miközben nyeli le a halat. Mindezt percenként megismétli, amíg néztük, vagy 6-7 halat megevett.
A védett részről kiérve egy nagyobb öbölben találtuk magunkat, majd félórányi evezés, és kint voltunk a nyílt vízen. A part mellett indultunk el, a negyedik nagyob sziget volt a mi szállásunk. Közben elhaladtunk a Tiger és a Picnic Key mellett. Tengerparti, homokos partú szigetek, körülöttük egy néhány száz méteres sávban pedig korallzátony. Nehéz leírni a látványt. Ahogyan a néhol 20 centis vízben evezve egy hatalmas rája siklik el alattunk. Majd megállunk a tenger közepén a térdigérő vízben, hogy felvegyünk (és utána visszaengedjünk) egy jól megtermett csigát.
Fáradtan érkeztünk a szigetünkhöz. A vártnál kicsit többen voltak rajta, már akkor is 3-4 sátor állt a parton, és az egyik sátorozó elmondása szerint éjszakára még többen szoktak lenni. Kicsit elszontyolodtunk, mert nem akartunk tömegszállást, de hamar fülig ért a szánk. Kikötöttünk, és lábon bejárva a szigetet, találtunk egy privát kis öblöt :). Szilvi lestoppolta, én meg mentem a kenuért. Saját kis fehér homokos tengerpartunk lett :)
Az erőnk eddig tartott, a jó 13km-es út, a tűző nap kiszívta minden erőnket. Alig pihegve, és a napszúrástól küszködve állítottuk fel a sátrat, és gyűjtöttünk száraz fát a tűzhöz. Aztán "közbejött" a naplemente. Hát milyen snassz lenne nem megnézni, úgyhogy beültünk a kenuba, és kieveztünk. Ehhez foghatót... Varázslatos. A fények, mintha nem is a Földön lennénk. Olyan "renderelt"-nek tűnt minden. Egy kis tábortűz, majd a szomszéd szigeten pislákoló tábortűz, aztán a fényesen kirajzolódó Göncöl szekér giccsbehajló képei még egy lapáttal rátettek.
Az egyetlen hátulütője a kempingezésnek a rovarvilág. Itt is vannak kellemetlen vízparti lények: a muslicánál is kisebb no-see-um (szabadfordításban: "nem látod őket") nevű legyek. Nagyot harapnak. Aztán semmi. Aztán másnap délután az evezésből fáradtan hazaérve előjönnek hatalmas foltok. És viszketnek. És bedagadnak. És amikor hajnali 3-kor annyira rossz, hogy nem bír megmaradni szegény Szilvi és már a szája is feldagadt, akkor irány a kórház, hogy allergia elleni gyógyszert kapjon. De ez a következő sztori. :) Elárulom előre, túléli, és ezen sorok írója is remélhetőleg, akin csak 2 nap múlva jöttek ki a viszketések, és neki nem a szája, hanek a két mancsa dagadt hatszorosra, előre és utólag is elnézést kérve a gépelési hibákért :)
Szóval a bogarakat leszámítva paradicsomi minden. Reggel a nappal keltünk. Ismét kellett néhány mihaszna giccses fotót készítenünk :P. Gyors reggeli, csomagolás, és a apály-dagály táblázatunkat bújva örömmel konstatáltuk: délután 1:49-ig befelé visz minket az emelkedő vízszint. Na ezt az első két órában nem tapasztaltuk. Megállás nélkül eveztünk a hatalmas szembeszélbe, alig jutottunk el az út harmadáig (idefelé ez alig 1 óra volt mindössze). A sírás határán eveztünk sokszor. A kis szélcsendes öbölbe ismét visszatértünk, vesztünkre: a szigetek között kiszámíthatatlan a dagály áramlása, és mondhatom nem előre vitt minket a helyenként baromi erős áramlat. VOlt néhány mélypont, de aztán kiértünk a csatornára. Na -gondoltuk- most kiderül, hogy tényleg befelé visz az áramlat, vagy ittéjszakázunk :). Iszonyatos szembeszél fújt. A hullámok szembejöttek, és csapkodták a kenu elejét. Reménytelennek tűnt az egész. Aztán a tekintetünk a 100 méterre lévő part felé tévedt. Alig hittünk a szemünknek. Vagy 6-7 km/h-s sebességgel haladtunk befelé. :) Ezután vidáman telt az utunk. Az út végén kikötöttünk egy kis szigeten pihenni, már láttuk a házat, ahova tartunk, jóleső megnyugvás lett rajtunk úrrá. De korai volt az öröm. Ahogy kiértünk a csatorna áramlatából, a hátralévő alig 1 km-es út pokollá változott. Jó 40 percig tartott, míg átverekedtük magunkat a hatalmas szélen, hullámokon, amik nem egyszer majdnem megfordítottak.
De egy szónak is száz a vége: kikötöttünk szerencsésen. Élő halottként bepakoltunk a kocsiba. Majd az utunk a legközelebbi étterembe vezetett, bár nem voltunk túl szalonképesek. Egy isteni teraszos helyen megkóstoltuk, milyen az a "crab cake", és most békacomb helyett aligátorfarkat ettünk, ami csirkemellre emlékeztet, és kitűnő rántva.