Szilvi:
Sziasztok!
Néha én is szóhoz jutok ám :)
Hol is tartunk? SZóval csütörtök, Orlando, kilövés elnapolva, De nem voltunk ám nagyon kétségbeesve, ugyanis elõre is terveztük, hogy ha már itt vagyunk, akkor nem hagyhatunk ki egy-két világhírû vidámparkot...
Szerencsénk volt, hogy a Nasaban jól áramlott az információ, ugyanis amikor csütörtökön a hotelba visszaérve megnéztük a híreket, a kilövést már szombatra tolták, úgyhogy volt egy szabad péntekünk. Szavazással úgy döntöttünk, hogy a Universal Studio's Island of Adventures (Kalandok Szigete) parkjában fogjuk eltölteni.
Csapjunk is bele a közepébe.
A parkok méretét már egyszerûen leírni is képtelenség. A bejárattól még jó 10 perc autózásra látjuk csak meg az elsõ "parkoló" feliratot. Ismét nagyon megdícsérhettük magunkat, ugyanis a korán kel, aranyat lel elv alapján sikerült még a tömeg elõtt megérkeznünk. A parkolóban még az elsõ szint 3-dik sorában sikerült Sandrának egy jó kis helyet találni. Vicces volt, mert a parkolóban a sorokat nem számozták, hanem filmekrõl nevezték el. Volt King Kong, Jurassic Park és Cápák is, ahol mi is álltunk. Na aztán elindultunk a bejárat feliratot követve. A harmadik, legalább 100 méter hosszú mozgójárda után, már csak széttettük a kezünket, hogy mégis "ott vagyunk már???". Aztán egyszer csak tényleg ott voltunk. A bejáratnál a táskaátnézés gyorsan ment és utána jött a száj eltát és ezt nem hagyja abba órákig...
A karácsony közeledtével (bár itt nem karácsony, hanem hivatalosan is csak "holiday") mindenhol díszek lógtak, minden csillogott villogott.
Gyorsan szereztünk egy térképet és az irányt a park legújabb szenzációja, a Hulk (Melák) nevû hullámvasút felé vettük. Hát nem nagyon kellett keresni, ugyanis az apróság már messzirõl látszik 30 méterrel a föld fölött kanyargó hurkaival. Amikor odaértünk már ment, gyorsan, nagyon gyorsan és kanyargott, elképesztõ módon. Hát mit mondjak földbe gyökerezett a lábam... Eljutottam a "na én erre tuti nem ülök fel" állapotba. Fiúk kis bátorítás gyanánt felültek velem a Hulk melletti gyerek pörgõ forgóba. És aztán gyors táskalerakás és már mentünk is a bejárat felé. Táskalerakásról jut eszembe! A zárható szekrények nem pénzzel mûködtek, hanem ujjlenyomatleolvasóval... no comment. SZóval már mentünk is. A díszletek elképesztõek, a legapróbb kis részlet is teljesen kidolgozva, egyszerûen semmi kifogásolhatót nem találsz... És aztán ott voltunk. A tömeg még szerencsére messze, kb 5 percet álltunk sorban. És beültünk. Zöld szörny, felülrõl lehajtós biztonsági övek... Na itt jön az adrenalinlöket. Ugyanis elõször csak szépen elindul felfelé (gyanúsan felfelé!!!), lassan, semmi sietség, na itt még eszembe jutott, hogy "ki akarok szállni" aztán már nem volt idõm gondolkodni, ugyanis egyszer csak kilõ, értsd, ahogy mondom, kilõ!!! 2 másodperc alatt 65 km/h... elképesztõ. És kiérsz a csõbõl, és azt látod, hogy elfogy a sín, amin menni kéne, na igen, ugyanis, egy erõs cuka-harával balra lefordul és egyenesen a föld felé száguld, aztán vissza, kurfli erre, kurfli arra, és amikor azt hinnéd van egy levegõvételnyi szüneted, akkor csinál egy 360 fokos kanyart függõlegesen felfelé, aztán jön a "teljes sebességel bemegyünk a víz alá" ahol szárazjég gõzölög, úgyhogy semmit nem látsz és még vizes is leszel... Szóval elképesztõ!!! Iszonyat jó volt :) Amikor kiszállsz, akkor nem tudsz egyenesen menni, mert folyton eldõlsz valamerre. Nagyon mókás. Persze mondanom sem kell, hogy rögtön az elsõ kör után repetáztunk. És a második kört az elsõ sorban nyomtuk :))) Iszonyú jó volt :)
Az adrenalin még mindig túltengett a szervezetünkben, amikor a fiúk kipróbálták a szabadesõs tornyot is. 40 méter magasra kilõ, aztán elenged... Nem semmi az sem. Itt már azt hittük hogy nem lehet ûberelni, de még sehol sem volt a nap vége.
Következõnek a Pókember nevet viselõ attrakciót próbáltuk ki. A várakozásainkat elképesztõ módon felülmúlta! Beültettek minket egy 6 fõs kis "autócskákba" aztán fejünkbe nyomták a 3D-s szemüveget és uccu, elindultunk. Elõször elég gagyinak tûnt, de aztán az egyik sarok után egyszer csak õrületes felhõkarcolók között találtuk magunkat. Pókember és az ellenfele (itt kérek elnézést a rajongóktól, de sajnos nem tudom, hogy hívják a tisztelt "gonoszt") repkedtek fölöttünk, ugrottak rá a kocsinkra, Lángcsóva elõl hajoltunk el, és zuhantunk 40 emeletes magasságból ahol egy virtuális háló kapott el mindket, de olyan élethû volt, hogy én becsuktam a szemem az utolsó két méteren :)
Az utunk a híres Jurassic parkon vezetett át, ahol egy végetelnített lemezen mindenhol a film fõcímzenéje szólt. Az elsõ öt percben még oké, de aztán... El sem tudom képzelni az ott dolgozók hogy bírják. Elõször sikerült 45 percet sorban állnunk egy, mint utóbb kiderült gyerekeknek tervezett játékhoz. Beültünk egy hintába ami repülõdínót mintázottt, és másfél perc alatt "körberepült" velünk a dzsungel fölött. Megérte kivárni... :) De azért sikerült még meglepniük minket a késõbbiekben. Kisebb technikai fennakadás után beültünk a híres Jurassic park vízesõs csónakjába. Elõször csendes vízen csordogáltunk pár percig, aztán átmentünk egy épületen ahol a dínók már átvették az uralmat. És aztán elindultunk felfelé... és még mindig felfelé. Aztán egyszer csak egy nagy T-rex a fejünk fölött hadonászott és mindekni azt nézte. Na ekkor jött a meglepi. elfogyott alólunk a talaj és olyan 15 méter magasból szabadon estünk csónakostul bele a vízbe... :) Nem lettünk vizesek, de megérte!
Aztán a "most már nem lehetünk sokkal vizesebbek" mondat elhangzása után a fiúk felültek arra a csónakozásra, ahonnan mindenki úgy jött ki mintha bedobták volna egy medencébe. Utólag kiderült hogy mitõl volt mindenki olyan vizes. Úgy tûnt hogy a csónak egy 30 méteres lejtõ végén nagy csobbanással érkezik a vízbe, mint a fiúk elmondták nem a csobbanáskor leszel vizes, hanem utána, ugyanis 25 centtel mûködõ "vizipisztolyok vannak a parton, amiket bárki használhat és arra célozhat, akire csak szeretne... SZóval locsoljuk egymást! Az ötlet azonban annyira tetszett nekünk is, hogy amikor Tomi késõbb felült Popeye hajójára, akkor nekünk is megért 25 centet, hogy még vizesebb legyen :)))
Ezután megtaláltuk az abszolút kedvencet. A park ezen részében, mintha csak a lovagi korba csöppentünk volna vissza. És itt is volt egy nagy-nagy hullámvasút. Elõtte azonban egy katély folyósóin kellett végigmenni. Itt monadnám el hogy, az az út amin mi 5 percig sétáltunk végig a sorban álló tömeg "elrejtésére" szolgált. A bejáratnál mindenhol van egy óra, ami igen jó közelítéssel mutatja a várakozási idõt. Aztán belépesz a kapun és cikk-cakk-ban vannak a kordonok minden teremben és bizony nem volt kevés terem. Így érik el, hogy kintrõl ne látsd, hogy mennyien vannak elõtted. Bár az amerikaiak imádnak sorban állni, de nem tudom elképzelni, hogy mi visz rá valakit hogy beálljona sor végére, amikor a várakozási idõ 120 percet mutat... Szerencsére ezen a napon nem írt ki ilyet az óra és 5 pert gyaloglás után ott álltunk. Kék és Piros sárkányt mintázó hullámvasutak közül kellett választani. A lábad szabadon lóg, felülrõl vagy rögzítve. ÉS elindul. Egyszerre a két sárkány csak néhány méterre megy egymástól felfelé, szép lassan, aztán egyszer csak vége az emelkedõnek és olyan 30 méter magasból lefordul, az egyik erre a másik arra... Aztán olyan iszonyatos tempóval megy hogy az elképesztõ. A kastély kõfala elõtt csupán egy méterrel fordul el, de én behúztam a lábam, mert olyan közel éreztem, aztán szembejön a másik sárkány, egymással szemben megyünk, és aztán a tó kerül elképesztõ közelségbe... Iszonyatos jó volt. Nem nagyon lehet leírni, nézzétek meg a képeket meg a videókat! Mondanom se kell. hogy mentünk még egy pár kört...
Aztán átsétáltunk a "minden gyermek álma" parkon. Minden színes volt, minden mozgott. Gyerek koromban biztos én is ilyenrõl álmodtam :)
A naplementét még megnéztük, és persze nem bírtuk ki, úgyhogy felültünk a Hulk-ra mégegyszer!
Élményekkel tele, ki-ki még mindig vizesen, elindultunk a hotelbe. A kilövést áttették vasárnapra, ami Nekünk jobb is volt. Szombaton irány Walt Disney Epcot park. Amolyan jövõ háza. Az elsõ pár órában, eléggé lekonyult a szánkról a mosoly. Jövõ házának reklámozzák. Jövõ háza volt. Évtizedekkel ezelőtt, amikor a parkot megnyitották. Eléggé elkenõdtünk, nem kertelek na, gagyi volt. (Peti: azért a GM autótesztelő központja állat volt. Kis autókban ülve végigvittek minket a tesztelés különböző fázisain, volt lengéscsillapítóteszt, hideg-meleg és sav teszt. De a legjobb a törésteszt, aminek a végén persze kinyílt az ajtó és irány a gyorsulásteszt, fel 75mph-ig, azért a kis kaszniban az elég gyors volt. Na meg persze a Mars-misszió sem volt kutya, ahol hasonló szimulátorban voltunk, mint az űrközpontban, azzal a különbséggel, hogy itt meg is pörgettek minket, és a kilövéskor lobogott az arcunkon a bőr. Valamint nagyon tetszett a sárkányrepülős attrakció: hatalmas 15x10m-es vászonon Kalifornia gyönyörű tájait vetítették, mi pedig egy mozgó-magasba emelkedő padon ültünk, hatalmas volt!) Aztán szerencsére itt is megtaláltuk azt a részt, ami megér egy-két sort. Egy nagy tó partján körben különbözõ országok a világ minden tájáról miniatûr kivonatban. Így történt, hogy egy este voltunk Olaszországban, Franciaországban, ettünk Bratwurst-ot Németországban, megnéztük a vikingeket Norvégiában, Canada gyönyörû tájait csodátuk 360 fokos filmen, Kínában és Japánban is voltunk, Marokkó és Mexikó után. Mindenhol az adott nemzet ételeit és italait lehet megkóstolni. Minden országban olyan nemzetiségûek a pincérek és kiszolgálók. Minden iszonyatosan hû az eredetihez, elképesztõen figyeltek a legapróbb részletekre is.
A park legalább 200 fõs kórusa épp karácsonyi koncertet adott. Nagyon szép volt.
Aztán este 9 órakor mi is ott álltunk a tömegben. Vártuk a tüzijátékot. Megérte. A mi augusztus 20-ánk elbújhat a sarokban, ahhoz képest amit itt láttunk. Lángoló színpad a tó közepén, amirõl akkora lángcsóvák törtek ki, hogy éreztük a melegét. Annyi tüzijátékot lõttek fel hogy megállás nélkül világos volt, aztán egy nagy Földgömb forgott a tavon, nyílt szét és onnan is lõttek tüzijátékot. Mindezt 40 percen keresztül, és minden este produkálják...
Elképesztõen gyönyörû volt. Fáradtan indultunk a kijárat felé, de ismét csak élménydús napunk volt. (Peti: és ne hagyjuk ki a nap végét: benéztünk a Disney városközpontba. Rengeteg szórakozóhely, bolt, csillogó fények... És a nagy kedvencünk: LEGO bolt!!! Volt LEGO-Sydney is. És ami a még nagyobb meglepetés: találtam olyat, amire már nagyon régen vártam: LEGO formájú jégkocka-készítőt!!! Azóta mindent azzal iszom. :) )
2007. december 24., hétfő
Kennedy Space Center
Sziasztok!
Tehát december 4-én délután Tomi megérkezett a miami reptérre, a nyárba. Náluk, Baltimore-ban előző nap még havazott. Furcsa, hogy 2 óra repüléssel mekkora változás érhető el. Kedd este sokáig beszélgettünk, az eddigi élményeinkről, tapasztalatainkról, na meg persze egy kis házit is megkóstoltunk :) Szerdán Tomi nyakába vette a várost, mi addig dolgoztunk. Aztán elérkezett a várvavárt indulás! 6 után startoltunk, 7-kor még mindig nem hagytuk el Miamit (az a fránya sok autós), mindezek után már sima volt az utunk, vicces volt, amikor kiírta a navigációs rendszer, hogy 300 km múlva forduljunk jobbra, addig meg egyenesen. A szállás minden várakozásunkat felülmúlta. Korrekt becsekkolás után még korrektebb szoba fogadott minket, az árakról nem is beszélve (azért jöttünk ide, mert ez volt a legolcsóbb, igaz mind a kilövéshez, mind parkokhoz kellett autózni, de megérte). A hosszú útra és a nagy ijedtségre megkóstoltuk a TOmitól ajándékba kapott tequilát, majd elszenderedtünk. És kilövésről álmodtunk. Nem sokáig, mert 6-kor keltünk, 7-kor úton voltunk, hogy elkerüljük az állítólagos nagy forgalmat. Nem csak állítólagos volt... Szerencsére 8 után odaértünk a Kennedy Space Centerbe, de a parkolóban már akkor is több száz autó volt, és egyre csak érkeztek. Már ahogy közeledtünk, feltűntek az egymás mellett magasodó rakéták, impozáns látvány volt már messziről is. A bejáratnál itt is volt ellenőrzés, bár korántsem vették olyan komolyan, mint ahogy azt a tájékoztatóban leírták (nem lehet hátizsákot sem bevinni, kaja tilos, stb.), simán beengedtek mindent. És már bent is voltunk! Néhány gyors fotó egy nagy NASA logóval, aztán irány a sok látnivaló. Kezdtük egy busztúrával, aminek három állomása lett volna, mi csak kettőt nézhettünk meg, mert a harmadik túl közel volt a kilövőálláshoz, és nem engednek senkit sem 3 mérföldön belülre, amikor folyik az üzemanyag feltöltés. Valahogy megértem... Ez egyébként az egyik már nem használt kilövőállás lett volna. Ehelyett elvittek minket egy hatalmas hangárba, ahol a rengeteg kiállított űreszközön kívül egy érdekes show-t is megnéztünk, egy szimulált kilövésről: a földi vezérlőközpontban találtuk magunkat, mindenhol hatalmas monitorok, villogó, 60-70-es évekbeli berendezés, visszaszámlálás, majd "Liftoff". A vetítésről kijőve közölték velünk a nem túl jó hírt: a kilövést 24 órával elnapolják... Hát nincs mit tenni, ez bele volt kalkulálva a terveinkbe is, úgyhogy folytattuk a nézelődést, azzal számolva, hogy akkor még ide majd visszajövünk. A pálmát a hangárban kiállított (vagyis inkább kifektetett) Saturn V rakéta vitte el, a maga természetes valójában. Hatalmas volt. Itt kimehettünk a "kertbe" is, ahol pazar kilátás fogadott minket: előttünk egy kis folyó, mögötte pedig határozottan ott magaslott a 39A és 39B kilövőállás. És ott az Atlantis! Ez a legközelebbi hely, állítólag a családtagok innen nézhetik a kilövést. Ezután továbbindultunk a következő busszal, és a másik állomáson egy aktívan működő tesztelő/összeszerelő központot láttunk, most épp a Tomi által jól ismert Canada robotkart tekinthettük meg az üvegfalak mögül.
Miután visszaértünk a központba, mi Szilvivel elsiettünk az ebédünk helyszínére, ugyanis mi egy "Ebéd az űrhajóssal" nevű jegyet is vettünk a kilövésre. Itt találkoztunk Eric-ékkel, sikerült egy asztalhoz kerülni. A kaja jó volt (nem, nem porokat és szárított zöldséget ettünk), közben pedig egy régi motoros mesélt a tapasztalatairól. De mindezek előtt -amig nem ültettek le mindenkit az asztalához- videót vetítettek, amit nem sikerült az ebédhez illően megválasztani. Itt most arra a részre gondolok, amelyben hosszasan ecsetelték, hogy az űrben hogyan mennek arra a helyre, ahová még a király is gyalog jár.
Kaja után ismét találkoztunk Tomival, aztán együtt kipróbáltuk a kilövés-szimulátort. Nekem nagyon tetszett, a nehézségi erőket leszámítva nagyon élethű volt az egész. Először is egy terembe jutottunk be, ahol nagy kivetítőkön egy kis körítést is kaptunk. Mi voltunk az űrhajósok. Aztán kinyíltak az ajtók, és irány a szimulátor. Itt még megkérdezik, hogy biztosan mindenki akarja-e, még ki lehet szállni. Majd pár perc múlva egy ülésben találjuk magunkat, ami az ajtók záródása után 90 fokkal elfordul, na de nem jobbra, vagy balra... Hanem felfelé! És kilőnek minket. Aztán pályára állunk, és kinyílik a fejünk felett az ajtó, és a Földet látjuk - gyönyörű szép!
Majd pedig következett egy IMax 3D-s mozi, polárszűrős szemüveggel. Itt azt láthattuk, mintha mi lennénk az űrhajós, aki kinyújtja a kezét, mászik kint az űrállomás falán egy űrsétán, majd hopp! Elvéti a lépést, és már távolodik is a komplexumtól, persze a karabíner nem rögzítette épp. De szerencsére a hátára szerelt vezérelhető "rakétával" visszakormányozta magát. Az film 45 perces volt, és a kilövéstől az űrállomáson való életig mindent bemutatott.
Ekkor már a nap lemenőben volt, így mi is elindultunk vissza a 100km-re lévő szállásunkra, bízva abban, hogy másnap jöhetünk vissza a kilövésre. Hazafelé még meglátogattuk a szintén a Merritt szigeten lévő űrhajós hírességek csarnokát, ahol mindenféle korabeli relikviát lehetett megtekinteni, itt is volt egy kis szimulátor, illetve egy "G-force" szimulátor, ami egy kis kabin, ami gyorsan forog körbe; na ide már nem sikerült bejutnunk az idő hiányában. Azt elfelejtettem mondani, hogy azért halasztották el a kilövést, mert az üzemanyag feltöltésekor hibát észleltek bizonyos szenzorok működésében, amit aztán kicseréltek, de a hiba mindig fennált. Így halasztották először péntekre, majd vasárnapra a kilövés időpontját, de szerencsénkre ezt mindig időben bejelentették, így el tudtunk menni a betervezett parkokba Orlandoban (mert lehetett volna az is, hogy minden reggel átsurranunk Cape Canaveralba, és ott tudjuk meg, hogy mégsem aznap...).
Ezután Orlandoban töltöttünk két izgalmas napot, de erről SZilvi írt bővebben a következő bejegyzésben.
SZóval a két fantasztikus nap után vasárnap újra indultunk, hogy meghódítsuk Cape Canaveralt. Aztán alig hogy megérkeztünk, jött a hír: januárra halasztották a kilövést. Kicsit szomorúak voltunk, de cseppet sem csalódottak, ez benne volt a pakliban, és mi is szívesebben nézünk meg egy sikeres kilövést... Mindemellett rengeteget láttunk! Még utoljára megnéztük az IMax 3D-s filmeket, elszívtunk egy szivart a rakéta parkban, csináltunk néhány képet, és így időben visszaindultunk Miamiba.
Hétfőn elköltöttük Tomi búcsúvacsoráját a kedvenc Calle Ocho-i kubai éttermünkben, és megnéztük a Bayside Marketplace-t és egy zöld kókuszdiót, miután realizáltuk, hogy a léghajó aznap nem üzemelt a nagy szél miatt.
Egy tartalmas, élményekkel teli hetet zártunk, és megbeszéltük TOmival, hogy Baltimore-ban folytatjuk! :)
Tehát december 4-én délután Tomi megérkezett a miami reptérre, a nyárba. Náluk, Baltimore-ban előző nap még havazott. Furcsa, hogy 2 óra repüléssel mekkora változás érhető el. Kedd este sokáig beszélgettünk, az eddigi élményeinkről, tapasztalatainkról, na meg persze egy kis házit is megkóstoltunk :) Szerdán Tomi nyakába vette a várost, mi addig dolgoztunk. Aztán elérkezett a várvavárt indulás! 6 után startoltunk, 7-kor még mindig nem hagytuk el Miamit (az a fránya sok autós), mindezek után már sima volt az utunk, vicces volt, amikor kiírta a navigációs rendszer, hogy 300 km múlva forduljunk jobbra, addig meg egyenesen. A szállás minden várakozásunkat felülmúlta. Korrekt becsekkolás után még korrektebb szoba fogadott minket, az árakról nem is beszélve (azért jöttünk ide, mert ez volt a legolcsóbb, igaz mind a kilövéshez, mind parkokhoz kellett autózni, de megérte). A hosszú útra és a nagy ijedtségre megkóstoltuk a TOmitól ajándékba kapott tequilát, majd elszenderedtünk. És kilövésről álmodtunk. Nem sokáig, mert 6-kor keltünk, 7-kor úton voltunk, hogy elkerüljük az állítólagos nagy forgalmat. Nem csak állítólagos volt... Szerencsére 8 után odaértünk a Kennedy Space Centerbe, de a parkolóban már akkor is több száz autó volt, és egyre csak érkeztek. Már ahogy közeledtünk, feltűntek az egymás mellett magasodó rakéták, impozáns látvány volt már messziről is. A bejáratnál itt is volt ellenőrzés, bár korántsem vették olyan komolyan, mint ahogy azt a tájékoztatóban leírták (nem lehet hátizsákot sem bevinni, kaja tilos, stb.), simán beengedtek mindent. És már bent is voltunk! Néhány gyors fotó egy nagy NASA logóval, aztán irány a sok látnivaló. Kezdtük egy busztúrával, aminek három állomása lett volna, mi csak kettőt nézhettünk meg, mert a harmadik túl közel volt a kilövőálláshoz, és nem engednek senkit sem 3 mérföldön belülre, amikor folyik az üzemanyag feltöltés. Valahogy megértem... Ez egyébként az egyik már nem használt kilövőállás lett volna. Ehelyett elvittek minket egy hatalmas hangárba, ahol a rengeteg kiállított űreszközön kívül egy érdekes show-t is megnéztünk, egy szimulált kilövésről: a földi vezérlőközpontban találtuk magunkat, mindenhol hatalmas monitorok, villogó, 60-70-es évekbeli berendezés, visszaszámlálás, majd "Liftoff". A vetítésről kijőve közölték velünk a nem túl jó hírt: a kilövést 24 órával elnapolják... Hát nincs mit tenni, ez bele volt kalkulálva a terveinkbe is, úgyhogy folytattuk a nézelődést, azzal számolva, hogy akkor még ide majd visszajövünk. A pálmát a hangárban kiállított (vagyis inkább kifektetett) Saturn V rakéta vitte el, a maga természetes valójában. Hatalmas volt. Itt kimehettünk a "kertbe" is, ahol pazar kilátás fogadott minket: előttünk egy kis folyó, mögötte pedig határozottan ott magaslott a 39A és 39B kilövőállás. És ott az Atlantis! Ez a legközelebbi hely, állítólag a családtagok innen nézhetik a kilövést. Ezután továbbindultunk a következő busszal, és a másik állomáson egy aktívan működő tesztelő/összeszerelő központot láttunk, most épp a Tomi által jól ismert Canada robotkart tekinthettük meg az üvegfalak mögül.
Miután visszaértünk a központba, mi Szilvivel elsiettünk az ebédünk helyszínére, ugyanis mi egy "Ebéd az űrhajóssal" nevű jegyet is vettünk a kilövésre. Itt találkoztunk Eric-ékkel, sikerült egy asztalhoz kerülni. A kaja jó volt (nem, nem porokat és szárított zöldséget ettünk), közben pedig egy régi motoros mesélt a tapasztalatairól. De mindezek előtt -amig nem ültettek le mindenkit az asztalához- videót vetítettek, amit nem sikerült az ebédhez illően megválasztani. Itt most arra a részre gondolok, amelyben hosszasan ecsetelték, hogy az űrben hogyan mennek arra a helyre, ahová még a király is gyalog jár.
Kaja után ismét találkoztunk Tomival, aztán együtt kipróbáltuk a kilövés-szimulátort. Nekem nagyon tetszett, a nehézségi erőket leszámítva nagyon élethű volt az egész. Először is egy terembe jutottunk be, ahol nagy kivetítőkön egy kis körítést is kaptunk. Mi voltunk az űrhajósok. Aztán kinyíltak az ajtók, és irány a szimulátor. Itt még megkérdezik, hogy biztosan mindenki akarja-e, még ki lehet szállni. Majd pár perc múlva egy ülésben találjuk magunkat, ami az ajtók záródása után 90 fokkal elfordul, na de nem jobbra, vagy balra... Hanem felfelé! És kilőnek minket. Aztán pályára állunk, és kinyílik a fejünk felett az ajtó, és a Földet látjuk - gyönyörű szép!
Majd pedig következett egy IMax 3D-s mozi, polárszűrős szemüveggel. Itt azt láthattuk, mintha mi lennénk az űrhajós, aki kinyújtja a kezét, mászik kint az űrállomás falán egy űrsétán, majd hopp! Elvéti a lépést, és már távolodik is a komplexumtól, persze a karabíner nem rögzítette épp. De szerencsére a hátára szerelt vezérelhető "rakétával" visszakormányozta magát. Az film 45 perces volt, és a kilövéstől az űrállomáson való életig mindent bemutatott.
Ekkor már a nap lemenőben volt, így mi is elindultunk vissza a 100km-re lévő szállásunkra, bízva abban, hogy másnap jöhetünk vissza a kilövésre. Hazafelé még meglátogattuk a szintén a Merritt szigeten lévő űrhajós hírességek csarnokát, ahol mindenféle korabeli relikviát lehetett megtekinteni, itt is volt egy kis szimulátor, illetve egy "G-force" szimulátor, ami egy kis kabin, ami gyorsan forog körbe; na ide már nem sikerült bejutnunk az idő hiányában. Azt elfelejtettem mondani, hogy azért halasztották el a kilövést, mert az üzemanyag feltöltésekor hibát észleltek bizonyos szenzorok működésében, amit aztán kicseréltek, de a hiba mindig fennált. Így halasztották először péntekre, majd vasárnapra a kilövés időpontját, de szerencsénkre ezt mindig időben bejelentették, így el tudtunk menni a betervezett parkokba Orlandoban (mert lehetett volna az is, hogy minden reggel átsurranunk Cape Canaveralba, és ott tudjuk meg, hogy mégsem aznap...).
Ezután Orlandoban töltöttünk két izgalmas napot, de erről SZilvi írt bővebben a következő bejegyzésben.
SZóval a két fantasztikus nap után vasárnap újra indultunk, hogy meghódítsuk Cape Canaveralt. Aztán alig hogy megérkeztünk, jött a hír: januárra halasztották a kilövést. Kicsit szomorúak voltunk, de cseppet sem csalódottak, ez benne volt a pakliban, és mi is szívesebben nézünk meg egy sikeres kilövést... Mindemellett rengeteget láttunk! Még utoljára megnéztük az IMax 3D-s filmeket, elszívtunk egy szivart a rakéta parkban, csináltunk néhány képet, és így időben visszaindultunk Miamiba.
Hétfőn elköltöttük Tomi búcsúvacsoráját a kedvenc Calle Ocho-i kubai éttermünkben, és megnéztük a Bayside Marketplace-t és egy zöld kókuszdiót, miután realizáltuk, hogy a léghajó aznap nem üzemelt a nagy szél miatt.
Egy tartalmas, élményekkel teli hetet zártunk, és megbeszéltük TOmival, hogy Baltimore-ban folytatjuk! :)
2007. december 18., kedd
Autósmozi
SZiasztok!
Begyorsult a blogunk, na mit szóltok? Lesz olvasnivaló a kandalló mellett a hintaszékben a Karácsonyfa mellett...
Korábban már írtunk róla, hogy mennyire várjuk a december 6-át, amikor is a Mikulás egy Atlantis űrsikló kilövést hoz nekünk. Már hetek óta készülődtünk. Először is Sandrát kellett rendberakni, hát ez egy hosszú történet. Írtam a legutóbb, hogy a srác, akitől vettem, volt olyan rendes és viszonylag olcsón cserélt benne olajat, gyertyákat meg fékbetéteket. Na, hát sikerült egy szakadt vezetéket beraknia az egyik gyertyához. Így mentünk el Key Westre, így jártam egy hétig dolgozni. Szegénynek iszonyatos hangja volt, rázkódott, aztán a végén kigyulladt a "motor" felirat, úgyhogy irány egy szerelő. Szerencsénkre az egyik kollégámnak volt egy jó ismerőse, hozzá elvittem. Megnézettem vele még a lötyögő hátsó kerekeimet is, így csapágycsere, meg ugye a köhögő motor megjavítása történt. A kontár srácról meg annyit, hogy most próbálom megértetni vele, hogy ezt ki fogja nekem fizetni (na, ez az igazi kommunikációs kihívás, egy bevándorló equadori kamionsofőrrel... :) )
A szervíz után Sandra puhán és fürgén hasít és veszi a kanyarokat. Na meg boldogan visz minket autósmoziba. Ez egy remek sztori volt. Találtam neten egy közeli autósmozit, az én fejemben az élt, hogy amerika az autósmozik bölcsője és melegágya. Még gyerekkoromban kerültem közeli kapcsolatba vele, amikor még Komáromban is működött egy, és Apukámmal mentünk megnézni a Supermant, csak mi, férfiak. Szóval gondoltam elviszem itt kint SZilvit is, mert nagy élmény. Meg is érkeztünk, egy hatalmas placcon terül el 14 kivetítővászon. Már a bejutás is érdekes volt, kocsival felállított kordonok között kellett szlalomozni, mint amikor gyalogosan sorban állunk, csak most kocsival. Aztán bejutottunk. Megtaláltuk a 2-es számú kijelzőt. Még időben voltunk, elfoglaltuk a legjobb helyet. VÁrtunk. Nézelődtünk. Aztán megfogalmazódott a nagy kérdés: De honnan jö a hang??? Merthogy egymástól nem messze 14 vászon azért tudna hangzavart okozni (mármint nem a vászon, de értitek). Hmmm. Aztán megláttuk nagy betűkkel a kijelző alján: FM100.3. Hehe. Szóval rádió. Az remek, mert Sandra rádióját 2 hónapja kikötöttem, mert érdekes hangokat adott ki a gázpedál lenyomására. Na sebaj, kössük vissza. Mi lehet ez nekem, 5-ös voltam digit2-ből. Meg sem szólalt... 20 percig csavargattam, dugdostam, de semmi. Aztán jött Szilvi, tekert rajta egyet, és megszólalt, pedig ő nem volt 5-ös digit2-ből. Aztán innen már mindenki elképzelheti. Egész sokan voltak a moziban, a film nem volt magasröptű, de NY-ban játszódott, és végig mutogattunk, hogy ott is voltunk, meg ott is. :)
Szóval Sandra lelke rendbejött, így már nyugodt szívvel indultunk a nagy útra. De hova sietek? Előtte két nappal, december 4-én kedden este megérkezett utitársunk, Haidegger Tomi barátom Baltimore-ból. Innentől folytatjuk nemsokára :)
Begyorsult a blogunk, na mit szóltok? Lesz olvasnivaló a kandalló mellett a hintaszékben a Karácsonyfa mellett...
Korábban már írtunk róla, hogy mennyire várjuk a december 6-át, amikor is a Mikulás egy Atlantis űrsikló kilövést hoz nekünk. Már hetek óta készülődtünk. Először is Sandrát kellett rendberakni, hát ez egy hosszú történet. Írtam a legutóbb, hogy a srác, akitől vettem, volt olyan rendes és viszonylag olcsón cserélt benne olajat, gyertyákat meg fékbetéteket. Na, hát sikerült egy szakadt vezetéket beraknia az egyik gyertyához. Így mentünk el Key Westre, így jártam egy hétig dolgozni. Szegénynek iszonyatos hangja volt, rázkódott, aztán a végén kigyulladt a "motor" felirat, úgyhogy irány egy szerelő. Szerencsénkre az egyik kollégámnak volt egy jó ismerőse, hozzá elvittem. Megnézettem vele még a lötyögő hátsó kerekeimet is, így csapágycsere, meg ugye a köhögő motor megjavítása történt. A kontár srácról meg annyit, hogy most próbálom megértetni vele, hogy ezt ki fogja nekem fizetni (na, ez az igazi kommunikációs kihívás, egy bevándorló equadori kamionsofőrrel... :) )
A szervíz után Sandra puhán és fürgén hasít és veszi a kanyarokat. Na meg boldogan visz minket autósmoziba. Ez egy remek sztori volt. Találtam neten egy közeli autósmozit, az én fejemben az élt, hogy amerika az autósmozik bölcsője és melegágya. Még gyerekkoromban kerültem közeli kapcsolatba vele, amikor még Komáromban is működött egy, és Apukámmal mentünk megnézni a Supermant, csak mi, férfiak. Szóval gondoltam elviszem itt kint SZilvit is, mert nagy élmény. Meg is érkeztünk, egy hatalmas placcon terül el 14 kivetítővászon. Már a bejutás is érdekes volt, kocsival felállított kordonok között kellett szlalomozni, mint amikor gyalogosan sorban állunk, csak most kocsival. Aztán bejutottunk. Megtaláltuk a 2-es számú kijelzőt. Még időben voltunk, elfoglaltuk a legjobb helyet. VÁrtunk. Nézelődtünk. Aztán megfogalmazódott a nagy kérdés: De honnan jö a hang??? Merthogy egymástól nem messze 14 vászon azért tudna hangzavart okozni (mármint nem a vászon, de értitek). Hmmm. Aztán megláttuk nagy betűkkel a kijelző alján: FM100.3. Hehe. Szóval rádió. Az remek, mert Sandra rádióját 2 hónapja kikötöttem, mert érdekes hangokat adott ki a gázpedál lenyomására. Na sebaj, kössük vissza. Mi lehet ez nekem, 5-ös voltam digit2-ből. Meg sem szólalt... 20 percig csavargattam, dugdostam, de semmi. Aztán jött Szilvi, tekert rajta egyet, és megszólalt, pedig ő nem volt 5-ös digit2-ből. Aztán innen már mindenki elképzelheti. Egész sokan voltak a moziban, a film nem volt magasröptű, de NY-ban játszódott, és végig mutogattunk, hogy ott is voltunk, meg ott is. :)
Szóval Sandra lelke rendbejött, így már nyugodt szívvel indultunk a nagy útra. De hova sietek? Előtte két nappal, december 4-én kedden este megérkezett utitársunk, Haidegger Tomi barátom Baltimore-ból. Innentől folytatjuk nemsokára :)
November röviden 2.
Sziasztok!
Most pedig a novemberi rész folytatása következik. Vasárnap késő este hazaértünk Key Westről, az út utolsó 30 mérföldje volt a legrosszabb: Miami autópálya. Nem sokszor sikerült olyan időben közlekednünk rajta, amikor nem állt rajta a kocsisor. A következő pár nap melóval telt, körülöttünk pedig mindenki készülődött az itteni -valaki szerint a legnagyobb, mások szerint a második legnagyobb - ünnepre, a Hálaadásra. Csütörtökön végeláthatatlan sorok álltak a bevásárlóközpontoknál, a sláger a pulyka volt. A kétnapos szünetet mi is kihasználtuk, és bevettük az Oleta parkot. Meglepetésünkre egész nap üres volt a park, egy-két sportőrültet, és egy 20 fős gyerekcsapatot kivéve, akik a parton hógolyó csata helyett homokcsatát vívtak, amiben passzívan mi is kivettük a részünket. De ez már a nap vége volt. Reggel kezdésként béreltünk két kajakot, és fiúk a lányok ellen szigetmegkerülős versenyt tartottunk (na jó, ilyen lazulós hangulatban), félútig elég nehéz volt az áramlattal és a hullámokkal szemben haladni, de visszafelé annál jobb volt. Mindezek után pedig jól alágyújtottunk egy picanha-nak, ami némi sózás és forgatás után elnyerte végső formáját/ízét/színét, aztán percek alatt el is vesztette (akkor az nem is a végső volt, vagy mi?). Ezután strandoltunk, majd megjött a homokcsatázós gyereksereg, interaktívan bevontak minket is mivel az "Eszetlen kölke" meg az "Apád erre tanított?"-ra nem reagáltak.
Másnap a kedvenc Bayside Marketplace-re mentünk, de előtte sétáltunk egyet a havannai Calle Ocho-n. És minő szerencse! A hónapok óta várt városnéző léggömb-indulás megtörtént! Odasiettünk mi is, hogy beálljunk a nagy sorba. Meglepetésünkre nem volt sor. Sőt, úgy indult el velünk a léghajó, hogy meg sem töltöttük. De sebaj, legalább kényelmesebben mozoghattunk, kivéve Szilvit, aki földbegyökerezett lábakkal nézte végig, ahogy a héliummal töltött gömb 150m magasra emelkedik a kivilágított város fölé, majd a "vékonyka" acéldrót végén himbálódzik 10-15 percet. Az én fejemben is végigfutott egy két lehetőség: mi van ha elszabadul a léggömb, de a kosárban ott maradunk a drót végén; vagy mi van, ha a drót szakad al, és felsüvítünk a zűrbe :) Lenyűgöző volt Miami fentről, este kivilágítva. Mindezek után megittunk egy-két koktélt, elszívtunk egy győzelmi szivart, és közben egy marhajó zenekart hallgattunk (meg Szilvit, aki még nem ocsúdott fel a léghajós megrázkódtatásból). Szombaton indulás előtt még lementünk Coconut Grove-ba, kajáltunk egy jó kis amerikai pub-ban, meglátogattuk a kedvenc, indákkal teli Banyan fa parkunkat. Aztán pakolás, és mentünk a reptérre. Gyorsan eltelt a két hét, amíg szüleim itt voltak. Este csak ültünk a megüresedett lakásban. Tényleg üres volt...
Most pedig a novemberi rész folytatása következik. Vasárnap késő este hazaértünk Key Westről, az út utolsó 30 mérföldje volt a legrosszabb: Miami autópálya. Nem sokszor sikerült olyan időben közlekednünk rajta, amikor nem állt rajta a kocsisor. A következő pár nap melóval telt, körülöttünk pedig mindenki készülődött az itteni -valaki szerint a legnagyobb, mások szerint a második legnagyobb - ünnepre, a Hálaadásra. Csütörtökön végeláthatatlan sorok álltak a bevásárlóközpontoknál, a sláger a pulyka volt. A kétnapos szünetet mi is kihasználtuk, és bevettük az Oleta parkot. Meglepetésünkre egész nap üres volt a park, egy-két sportőrültet, és egy 20 fős gyerekcsapatot kivéve, akik a parton hógolyó csata helyett homokcsatát vívtak, amiben passzívan mi is kivettük a részünket. De ez már a nap vége volt. Reggel kezdésként béreltünk két kajakot, és fiúk a lányok ellen szigetmegkerülős versenyt tartottunk (na jó, ilyen lazulós hangulatban), félútig elég nehéz volt az áramlattal és a hullámokkal szemben haladni, de visszafelé annál jobb volt. Mindezek után pedig jól alágyújtottunk egy picanha-nak, ami némi sózás és forgatás után elnyerte végső formáját/ízét/színét, aztán percek alatt el is vesztette (akkor az nem is a végső volt, vagy mi?). Ezután strandoltunk, majd megjött a homokcsatázós gyereksereg, interaktívan bevontak minket is mivel az "Eszetlen kölke" meg az "Apád erre tanított?"-ra nem reagáltak.
Másnap a kedvenc Bayside Marketplace-re mentünk, de előtte sétáltunk egyet a havannai Calle Ocho-n. És minő szerencse! A hónapok óta várt városnéző léggömb-indulás megtörtént! Odasiettünk mi is, hogy beálljunk a nagy sorba. Meglepetésünkre nem volt sor. Sőt, úgy indult el velünk a léghajó, hogy meg sem töltöttük. De sebaj, legalább kényelmesebben mozoghattunk, kivéve Szilvit, aki földbegyökerezett lábakkal nézte végig, ahogy a héliummal töltött gömb 150m magasra emelkedik a kivilágított város fölé, majd a "vékonyka" acéldrót végén himbálódzik 10-15 percet. Az én fejemben is végigfutott egy két lehetőség: mi van ha elszabadul a léggömb, de a kosárban ott maradunk a drót végén; vagy mi van, ha a drót szakad al, és felsüvítünk a zűrbe :) Lenyűgöző volt Miami fentről, este kivilágítva. Mindezek után megittunk egy-két koktélt, elszívtunk egy győzelmi szivart, és közben egy marhajó zenekart hallgattunk (meg Szilvit, aki még nem ocsúdott fel a léghajós megrázkódtatásból). Szombaton indulás előtt még lementünk Coconut Grove-ba, kajáltunk egy jó kis amerikai pub-ban, meglátogattuk a kedvenc, indákkal teli Banyan fa parkunkat. Aztán pakolás, és mentünk a reptérre. Gyorsan eltelt a két hét, amíg szüleim itt voltak. Este csak ültünk a megüresedett lakásban. Tényleg üres volt...
2007. november 29., csütörtök
November röviden 1.
SZiasztok!
Ismét jelentkezünk!
Sok minden történt/történik velünk, most megpróbálom összefoglalni. A kajakozás óta nem nagyon mászkáltunk hétvégén, hétközben ugye meg dolgozunk ezerrel. De azért nem telt unalmasan a november: a végén két hétre meglátogattak a szüleim! Előtte való hétvégén Sandra-t elvittük olaj, fékbetét meg gyertyacserére, de erről majd később...
SZóval november 11-én este megérkeztek szüleim a MIA-ra (ami a Miami International Airport rövidítése). Jó volt újra látni őket... Azért a hét hónap az hét hónap. Tudom, Szilvinek nem volt annyira könnyű, mert neki is nagyon hiányoznak az otthoniak. De nagyon jó két hetünk volt, és mind a négyen jól éreztük magunkat.
Nagyon tetszett nekik, hogy meleg éghajlatra költöztek két hétre. Ami mondjuk az itteni nyárhoz képest már annyira nem volt meleg, éjszaka már súrolta néha a 17-18 fokot, de nappal azért még fürödni is lehetett. Az első napokban megnéztük a kötelező miami látványosságokat. Hétfőn itt Veteran's Day volt, este belecsöppentünk egy megemlékezés végébe egy temetőben, ahol valahogy furcsa volt, hogy az a temető néhány napja még egy nagy zöld füves park volt. Hát 20 perc múlva megint az lett, miután összeszedték a letűzhető sírkőutánzatokat, de több ezer darabot. Fura volt.
Aztán a héten megünnepeltük Szilvi névnapját, kapott egy lufit is, ami tök jó ötletnek bizonyult, minden nap azzal játszottam, hogy a ráakasztott súlyból annyit vágtam, hogy pont a szoba közepén lebegett :)
Egyik este séta közben észrevettünk egy plakátot, ami Mohamed Ali Miamiban eltöltött éveiről szóló film "világpremierjét" hirdette. Hát nincs mit veszteni, felhívtam másnap a plakát alján lévő számot, és még néhány telefon és email után kaptunk 4 tiszteletjegyet :). Hatalmas élmény volt odasétálni a Miami Beach-i színház elé, nagy tömeg, kamerák, luxusautók. És rajta voltunk a listán! Bent koktél várt minket, meg egy kis ajándékcsomag. Meg egy fura nő, aki az Ali-s ereklyéket hordozó asztalon ette meg a kis szendvicsét. Aztán megnéztük a filmet. Háát. Nem volt mélyen szántó, szerintem sokkal többet is ki lehetett volna belőle hozni. Ez kb a helyi kis televízió egy projektje volt, a vetítés után a producerek kiálltak dicsérni magukat, pedig nem volt több, mint néhány régi felvétel újravágása, meg néhány interjú. De maga az érzés, hogy egy amerikai film premierjén voltunk, ahol még Ali sportorvosa is ott volt, kárpótolt mindenért!
Gyorsan eltelt a hét, és már jött is a hétvége: Key West. Szombaton korán reggel bepattantunk Sandrába (akiből egyre furább hangok jöttek ki), és lezúztunk a kb 300km-re lévő csodavároskába. Már az út is hihetetlen. Végig kis szigeteken és hidakon vezet, a legextrémebb egy 10km-es híd, TÉNYLEG az óceán közepén fut, és nem látsz semmi mást, csak a vizet (meg a betont). Leírhatatlan! Érdekesség, hogy sok hidat újraépítettek, párhuzamosan a régivel, és a régi hidat is meghagyták, amik borzalmas állapotban vannak, általában a szigethez közeli egy-két km-es részeket felújítják, és oda gyalog, biciklivel be lehet menni horgászni, de a közepük omladozik a hullámokba. Sajnos csak egy éjszakára maradtunk, ezért próbáltuk minél hatékonyabban kihasználni az időt. Kezdésnek a szállásunkon beugrottunk a kinti medencébe, nem volt meleg... De azért ezt muszáj volt. Aztán irány a város! Megnéztük az öreg Hemingway házát. Egy könnyű, kétszintes tornácos faház, gyönyörű trópusi kerttel, és vagy 50 macskával, akiknek 6 ujjuk van (nem összesen, hanem egy mancson). Szerintem már nagyon unhatják, hogy az összes turista rájuk kiváncsi, én látni véltem, hogy az egyik macska alvás közben a teraszon kinyújtott manccsal feküdt, a szájából pedig egy képregényszerű szövegbuborék indult "Na, itt a lábam, most már elhiszed, hogy TÉNYLEG 6 ujjam van?". A macskatemetőben pedig találtunk egy Gábor Zsa Zsa nevű macseszt is.
Az este a helyi hamisítatlan naplementéjé volt. A key west-i turistacsalogató szöveg nagyrészt a naplemente köré épül. Mi lehet olyan különleges egy naplementében, az ugye mindenhol kb ugyanolyan szép??? Aztán belecsöppentünk. A Mallory Square tele volt leégett turistákkal, és mindenféle mutatványossal: standup-ot nyomó néger, a zsonglőrködő, bűvész, légtornász... Érdekes volt, hogy ők fix helyen álltak, és ahogy közeledett a naplemente, az emberek úgy húzódtak a part felé, ergo a parttól távol állóknál alig maradt valaki, kiváncsi lennék, hogyan van ez elosztva, "aki először jön, azé a hely" alapon vajon? A naplemente tényleg szép volt. Főleg, hogy sikerült szereznem sört közben :). Aztán vacsira toltunk jó kis amerikai hamburgert, nagyon jól tudják ezt itt előadni, finom husival, kéksajttal, köretnek sült krumplival.
Vasárnap reggel pedig jö
tt a nagy attrakció: befizettünk egy snorkeling hajótúrára. Egy órát utaztunk a korallzátonyig, addig lehetett napozni, meg a huszonéves csaj kapitány elmondta a szabályokat: semmit sem szabad megfogni, legalább 3 méteres vízben kell lenni, és óvakodjunk a medúzától (na nekem ezt nem sikerült). Menet közben végig gyönyörű kék volt a víz, csak úgy csalogatott, hogy belemerüljön az ember. Aztán odaértünk. Leeresztették a lépcsőket. Aztán sorrakerültünk. Felvettük a békatalpat. Beleköptünk a szemüvegbe (na jó, adtak műnyálat). És már ereszkedtünk is lépcsőről-lépcsőre fenéken. Az utolsó lépcsőnél megálltunk volna pihenni, de Szilvi emlékei szerint jött egy hullám, és már nyakig ért az , ami az előbb még csak bokáig. Nem volt visszaút. Itt el kell mondanom, hogy büszke vagyok a bátor és erős csajomra :). Ő nem egy nagy vizicsibe. Előtte való nap a medencében is nehezen könyörögtem rá a búvárszemüveget, hogy azért próbálja ki, hogy milyen. Aztán itt meg jött az óceán... A kezdeti ijedtséget leküzdöttük, aztán már ő mondta, hogy nézzem meg azt is meg azt is, meg milyen szép az a kék hal, meg hogy siessek már utána (mert valahogy neki úgy sikerült elkapni a mozdulatot, hogy csak úgy röppent a békatalpakkal). VOlt egy vízalatti fényképezőnk, és csináltunk néhány sztárfotót is, egész jók lettek! A nagy ijedtség után (vagy egy órát voltunk a vízben) mi jöttünk ki szinte utolsónak.A hajón hazafelé nagy kancsókból osztogatták a sört, jólesett... Meg kaptam krémet a medúzacsípésemre, és megtudtam, hogy egy hold-medúza csípett meg.
A kaland után még sétálgattunk egyet a városban, megnéztük az USA legdélibb pontját, ahonnan már csak 90 mérföld Kuba. Vicces volt, hogy itt sorban álltak az emberek, hogy lefényképezkedhessenek a buckával. Mi épp azon gondolkodtunk (hangosan), hogy kinek adjuk oda a fényképezőt, hogy mind a négyan rajta legyünk, mikor mögöttünk megszólalt valaki, hogy "Majd én megcsinálom", így magyarul :).
Key West egyébként nagyon megnyerte a tetszésünket. Az egész sziget kb. 1x1 km-es, csendes kis utcákkal, és gyönyörű tornácos, viktoriánus stílusú házakkal. Olyan "majd öregkoromban ideköltözök" érzése lett az embernek.
Folyt köv. Most megyünk aludni.
Ismét jelentkezünk!
Sok minden történt/történik velünk, most megpróbálom összefoglalni. A kajakozás óta nem nagyon mászkáltunk hétvégén, hétközben ugye meg dolgozunk ezerrel. De azért nem telt unalmasan a november: a végén két hétre meglátogattak a szüleim! Előtte való hétvégén Sandra-t elvittük olaj, fékbetét meg gyertyacserére, de erről majd később...
SZóval november 11-én este megérkeztek szüleim a MIA-ra (ami a Miami International Airport rövidítése). Jó volt újra látni őket... Azért a hét hónap az hét hónap. Tudom, Szilvinek nem volt annyira könnyű, mert neki is nagyon hiányoznak az otthoniak. De nagyon jó két hetünk volt, és mind a négyen jól éreztük magunkat.
Nagyon tetszett nekik, hogy meleg éghajlatra költöztek két hétre. Ami mondjuk az itteni nyárhoz képest már annyira nem volt meleg, éjszaka már súrolta néha a 17-18 fokot, de nappal azért még fürödni is lehetett. Az első napokban megnéztük a kötelező miami látványosságokat. Hétfőn itt Veteran's Day volt, este belecsöppentünk egy megemlékezés végébe egy temetőben, ahol valahogy furcsa volt, hogy az a temető néhány napja még egy nagy zöld füves park volt. Hát 20 perc múlva megint az lett, miután összeszedték a letűzhető sírkőutánzatokat, de több ezer darabot. Fura volt.
Aztán a héten megünnepeltük Szilvi névnapját, kapott egy lufit is, ami tök jó ötletnek bizonyult, minden nap azzal játszottam, hogy a ráakasztott súlyból annyit vágtam, hogy pont a szoba közepén lebegett :)
Egyik este séta közben észrevettünk egy plakátot, ami Mohamed Ali Miamiban eltöltött éveiről szóló film "világpremierjét" hirdette. Hát nincs mit veszteni, felhívtam másnap a plakát alján lévő számot, és még néhány telefon és email után kaptunk 4 tiszteletjegyet :). Hatalmas élmény volt odasétálni a Miami Beach-i színház elé, nagy tömeg, kamerák, luxusautók. És rajta voltunk a listán! Bent koktél várt minket, meg egy kis ajándékcsomag. Meg egy fura nő, aki az Ali-s ereklyéket hordozó asztalon ette meg a kis szendvicsét. Aztán megnéztük a filmet. Háát. Nem volt mélyen szántó, szerintem sokkal többet is ki lehetett volna belőle hozni. Ez kb a helyi kis televízió egy projektje volt, a vetítés után a producerek kiálltak dicsérni magukat, pedig nem volt több, mint néhány régi felvétel újravágása, meg néhány interjú. De maga az érzés, hogy egy amerikai film premierjén voltunk, ahol még Ali sportorvosa is ott volt, kárpótolt mindenért!
Gyorsan eltelt a hét, és már jött is a hétvége: Key West. Szombaton korán reggel bepattantunk Sandrába (akiből egyre furább hangok jöttek ki), és lezúztunk a kb 300km-re lévő csodavároskába. Már az út is hihetetlen. Végig kis szigeteken és hidakon vezet, a legextrémebb egy 10km-es híd, TÉNYLEG az óceán közepén fut, és nem látsz semmi mást, csak a vizet (meg a betont). Leírhatatlan! Érdekesség, hogy sok hidat újraépítettek, párhuzamosan a régivel, és a régi hidat is meghagyták, amik borzalmas állapotban vannak, általában a szigethez közeli egy-két km-es részeket felújítják, és oda gyalog, biciklivel be lehet menni horgászni, de a közepük omladozik a hullámokba. Sajnos csak egy éjszakára maradtunk, ezért próbáltuk minél hatékonyabban kihasználni az időt. Kezdésnek a szállásunkon beugrottunk a kinti medencébe, nem volt meleg... De azért ezt muszáj volt. Aztán irány a város! Megnéztük az öreg Hemingway házát. Egy könnyű, kétszintes tornácos faház, gyönyörű trópusi kerttel, és vagy 50 macskával, akiknek 6 ujjuk van (nem összesen, hanem egy mancson). Szerintem már nagyon unhatják, hogy az összes turista rájuk kiváncsi, én látni véltem, hogy az egyik macska alvás közben a teraszon kinyújtott manccsal feküdt, a szájából pedig egy képregényszerű szövegbuborék indult "Na, itt a lábam, most már elhiszed, hogy TÉNYLEG 6 ujjam van?". A macskatemetőben pedig találtunk egy Gábor Zsa Zsa nevű macseszt is.
Az este a helyi hamisítatlan naplementéjé volt. A key west-i turistacsalogató szöveg nagyrészt a naplemente köré épül. Mi lehet olyan különleges egy naplementében, az ugye mindenhol kb ugyanolyan szép??? Aztán belecsöppentünk. A Mallory Square tele volt leégett turistákkal, és mindenféle mutatványossal: standup-ot nyomó néger, a zsonglőrködő, bűvész, légtornász... Érdekes volt, hogy ők fix helyen álltak, és ahogy közeledett a naplemente, az emberek úgy húzódtak a part felé, ergo a parttól távol állóknál alig maradt valaki, kiváncsi lennék, hogyan van ez elosztva, "aki először jön, azé a hely" alapon vajon? A naplemente tényleg szép volt. Főleg, hogy sikerült szereznem sört közben :). Aztán vacsira toltunk jó kis amerikai hamburgert, nagyon jól tudják ezt itt előadni, finom husival, kéksajttal, köretnek sült krumplival.
Vasárnap reggel pedig jö
tt a nagy attrakció: befizettünk egy snorkeling hajótúrára. Egy órát utaztunk a korallzátonyig, addig lehetett napozni, meg a huszonéves csaj kapitány elmondta a szabályokat: semmit sem szabad megfogni, legalább 3 méteres vízben kell lenni, és óvakodjunk a medúzától (na nekem ezt nem sikerült). Menet közben végig gyönyörű kék volt a víz, csak úgy csalogatott, hogy belemerüljön az ember. Aztán odaértünk. Leeresztették a lépcsőket. Aztán sorrakerültünk. Felvettük a békatalpat. Beleköptünk a szemüvegbe (na jó, adtak műnyálat). És már ereszkedtünk is lépcsőről-lépcsőre fenéken. Az utolsó lépcsőnél megálltunk volna pihenni, de Szilvi emlékei szerint jött egy hullám, és már nyakig ért az , ami az előbb még csak bokáig. Nem volt visszaút. Itt el kell mondanom, hogy büszke vagyok a bátor és erős csajomra :). Ő nem egy nagy vizicsibe. Előtte való nap a medencében is nehezen könyörögtem rá a búvárszemüveget, hogy azért próbálja ki, hogy milyen. Aztán itt meg jött az óceán... A kezdeti ijedtséget leküzdöttük, aztán már ő mondta, hogy nézzem meg azt is meg azt is, meg milyen szép az a kék hal, meg hogy siessek már utána (mert valahogy neki úgy sikerült elkapni a mozdulatot, hogy csak úgy röppent a békatalpakkal). VOlt egy vízalatti fényképezőnk, és csináltunk néhány sztárfotót is, egész jók lettek! A nagy ijedtség után (vagy egy órát voltunk a vízben) mi jöttünk ki szinte utolsónak.A hajón hazafelé nagy kancsókból osztogatták a sört, jólesett... Meg kaptam krémet a medúzacsípésemre, és megtudtam, hogy egy hold-medúza csípett meg.A kaland után még sétálgattunk egyet a városban, megnéztük az USA legdélibb pontját, ahonnan már csak 90 mérföld Kuba. Vicces volt, hogy itt sorban álltak az emberek, hogy lefényképezkedhessenek a buckával. Mi épp azon gondolkodtunk (hangosan), hogy kinek adjuk oda a fényképezőt, hogy mind a négyan rajta legyünk, mikor mögöttünk megszólalt valaki, hogy "Majd én megcsinálom", így magyarul :).
Key West egyébként nagyon megnyerte a tetszésünket. Az egész sziget kb. 1x1 km-es, csendes kis utcákkal, és gyönyörű tornácos, viktoriánus stílusú házakkal. Olyan "majd öregkoromban ideköltözök" érzése lett az embernek.
Folyt köv. Most megyünk aludni.
2007. október 31., szerda
West Palm Beach
Szilvi:
A vasárnap is eseménydúsan telt. A szombati kajakozás után erős izomlázzal ébredtünk :) Összepakoltunk és irány West Palm Beach. A helyi állatkertet céloztuk meg, és majd másfél óra alatt oda is értünk. Gyorsan megvettük a jegyet, és be is mentünk, ám amint ezt megtettük, úgy döntöttek az égiek, hogy ránk fér egy alapos zuhany. Úgy rendesen leszakadt az ég, mintha dézsából, de hányból... 2 perc alatt bőrig áztunk, persze esernyő a kocsiban biztos, száraz helyen, és a papucs is rendkívül praktikusnak bizonyult a bokáig érő vízben :)Szerencsére nem tartott túl sokáig, utána viszont jött a pára, de az már nem meglepő..
Az állatkert sokkal kisebb, családiasabb volt, mint Miamiban, és ami még viccesebbé tette, hogy halloween közeledtével a gyerekek jelmezben voltak. Jött szembe vámpír, szellem, kaszás, kígyószelidítő, kevésbé horrorisztikus teknősember, hercegnőből több is és persze mindegyik 4-5 éves kivitelben :) Jókat mosolyogtunk rajtuk.
Láttunk albínó aligátort, aki egy kis bungallóban éldegélt, tetővel a feje fölött, nehogy leégjen, gondolom nem sokan jelentkeznének napkrémmel kenegetni őt minden nap, miután már a 2 és fél méteres hosszúságot már felülről súrolta. Aztán volt életének intim pillanatában látható óriás teknős. Úgy látszik ez már hozzátartozik az állatkert kiruccanásainkhoz :) Aztán láttunk egy madárbemutatót, ahol sasok, meg mindenféle floridai madarak röpködtek a fejünk fölött.
Az állatkert után lementünk West Palm Beach strandjára. Egész más, mint itt Miamiban, sokkal nagyonbbak a hullámok, itt már voltak szörfösök is, a szél is nagyon nagy volt. A látvány itt is gyönyörű, türkizkék volt az óceán, nagyon gyönyörű. Aztán próbáltunk vmi ebédszerűt szerezni, de úgy látszik ez már vidék, vagy az itteni villákban kókadozó milliomosok nem szoktak ebédelni, de szinte minden zárva volt. Aztán nagy nehezen találtunk egy közértet, úgyhogy kifli és párizsi, Sandrában :)
Hazafelé az útikönyvben találtunk egy izginek ígérkező kisbetűs bejegyzést. Dania Beach partjain, egy móló, ami a horgászok paradicsoma, ugyanis 120 méterre nyúlik be az óceán fölé. Meg is néztük. Hát horgászből volt nem kevés, de elég szép volt a végén állni és csak a vizet látni.
Elfáradtunk, hazamentünk és kezdődött a hét. Tegnap egy új konyhát kaptam, ahova főnökömmel együtt mentünk felmérni. A lakás Miami Beachen, közvetlenül a parton áll. 44.emelet, két szintes apartman, óceáni kilátás, és a felső szinten az erkélyen saját medencéjük is van... hát mit mondjak... nem rossz, nem rossz..
Mindenkinek kitartást a héthez! Sziasztok!
Peti:
Néhány napja jegyeztem meg, hogy Miamiból nézve eseménytelenül telt az egész hurrikán szezon. Na erre másnap megjelent Noel. A legfrissebb hírek szerint a közepe elkerül minket, de így is kapunk belőle majd egy kicsit. Aggodalomra nincs ok, ez még nem hurrikán, "csak" egy vihar, egyelőre annak is egy gyengébb fajtája.
A vasárnap is eseménydúsan telt. A szombati kajakozás után erős izomlázzal ébredtünk :) Összepakoltunk és irány West Palm Beach. A helyi állatkertet céloztuk meg, és majd másfél óra alatt oda is értünk. Gyorsan megvettük a jegyet, és be is mentünk, ám amint ezt megtettük, úgy döntöttek az égiek, hogy ránk fér egy alapos zuhany. Úgy rendesen leszakadt az ég, mintha dézsából, de hányból... 2 perc alatt bőrig áztunk, persze esernyő a kocsiban biztos, száraz helyen, és a papucs is rendkívül praktikusnak bizonyult a bokáig érő vízben :)Szerencsére nem tartott túl sokáig, utána viszont jött a pára, de az már nem meglepő..
Az állatkert sokkal kisebb, családiasabb volt, mint Miamiban, és ami még viccesebbé tette, hogy halloween közeledtével a gyerekek jelmezben voltak. Jött szembe vámpír, szellem, kaszás, kígyószelidítő, kevésbé horrorisztikus teknősember, hercegnőből több is és persze mindegyik 4-5 éves kivitelben :) Jókat mosolyogtunk rajtuk.
Láttunk albínó aligátort, aki egy kis bungallóban éldegélt, tetővel a feje fölött, nehogy leégjen, gondolom nem sokan jelentkeznének napkrémmel kenegetni őt minden nap, miután már a 2 és fél méteres hosszúságot már felülről súrolta. Aztán volt életének intim pillanatában látható óriás teknős. Úgy látszik ez már hozzátartozik az állatkert kiruccanásainkhoz :) Aztán láttunk egy madárbemutatót, ahol sasok, meg mindenféle floridai madarak röpködtek a fejünk fölött.
Az állatkert után lementünk West Palm Beach strandjára. Egész más, mint itt Miamiban, sokkal nagyonbbak a hullámok, itt már voltak szörfösök is, a szél is nagyon nagy volt. A látvány itt is gyönyörű, türkizkék volt az óceán, nagyon gyönyörű. Aztán próbáltunk vmi ebédszerűt szerezni, de úgy látszik ez már vidék, vagy az itteni villákban kókadozó milliomosok nem szoktak ebédelni, de szinte minden zárva volt. Aztán nagy nehezen találtunk egy közértet, úgyhogy kifli és párizsi, Sandrában :)
Hazafelé az útikönyvben találtunk egy izginek ígérkező kisbetűs bejegyzést. Dania Beach partjain, egy móló, ami a horgászok paradicsoma, ugyanis 120 méterre nyúlik be az óceán fölé. Meg is néztük. Hát horgászből volt nem kevés, de elég szép volt a végén állni és csak a vizet látni.
Elfáradtunk, hazamentünk és kezdődött a hét. Tegnap egy új konyhát kaptam, ahova főnökömmel együtt mentünk felmérni. A lakás Miami Beachen, közvetlenül a parton áll. 44.emelet, két szintes apartman, óceáni kilátás, és a felső szinten az erkélyen saját medencéjük is van... hát mit mondjak... nem rossz, nem rossz..
Mindenkinek kitartást a héthez! Sziasztok!
Peti:
Néhány napja jegyeztem meg, hogy Miamiból nézve eseménytelenül telt az egész hurrikán szezon. Na erre másnap megjelent Noel. A legfrissebb hírek szerint a közepe elkerül minket, de így is kapunk belőle majd egy kicsit. Aggodalomra nincs ok, ez még nem hurrikán, "csak" egy vihar, egyelőre annak is egy gyengébb fajtája.
2007. október 28., vasárnap
Kajakozás holdtöltekor
Sziasztok!
Peti: Kajaktúra és telihold. Vajon hogy megy egymáshoz ez a két dolog? Ezt próbáltuk ki ma este. Részünkről a válasz határozottan pozitív.
Néhány héttel ezelőtt találtam a neten egy kis kikötőt. ahol minden hónapban a holdtöltéhez legközelebb álló hétvégén esti kajaktőrát szerveznek. Nem hangzott rosszul, így foglaltam rá 2 helyet. Hétközben esténként izgatottan figyeltük, miként dagad egyre nagyobbra a Hold, mindezt vacsora közben az óceánparton tettük (mostanában, hogy nincs olyan őrült hőség, ezt a rossz szokást vettük fel, összepakolunk munka után egy kis pikniket, és irány a part). Ma este 6-kor lementünk Coconut Grove-ba, a helyszínre. A regisztrációnál egy britt akcentussal beszélő csaj volt, már az is szokatlan volt, hogy valaki angolul beszél, nem hogy így :). Majd megérkezett egy helyi egyetemi csoport, úgy 20-an lehettek. Velük indultunk 7 után a túrára. Kaptunk kis zseblámpákat, mentőmellényt, ahogy kell. A két fős kajakokkal azért mentünk rendesen, az elején pedig mondták, hogy csak lassan csorgunk, de mi nem pihentünk sokat :). Ahogy kieveztünk az öbölből, elénk tárult a kivilágított belváros felhőkarcolóinak körvonala, és ezzel egyidőben a hullámok is megérkeztek, dobált minket az óceán rendesen. Megkerültünk néhány szigetet, aztán az egyiken kikötöttünk, élmény volt éjszaka a fehér homokra kihúzni a kajakokat a pálmafák alá :). Aztán megnéztük, hogy kel fel a Hold, álmosan, sárgán és hatalmasan kezdte, majd belehúzott, és már fényesen világította az utunkat. Elindultunk a szigetről, néhányan mondták, hogy láttak ott egy tengeri tehenet, de ezt a sötétben nehéz lett volna megnézni a saját szemünkkel is. Tettünk még egy vargabetűt a szigeteknél, majd vissza a kikötőbe. Jó volt, ilyet csinálunk máskor is... Aztán miután átöltöztünk csurom vizes ruháinkból, beugrottunk vásárolni a szomszédos "Fresh Market" nevezetű boltba. Ez álmaink helye. Az almák és a különféle gyümölcsök fényesre törölve, minden nagyon gusztusos, az embernek az "olyan jó itt vásárolni" érzése támad (hogy Szilvinek , az még csak-csak, de hogy nekem is, az már elmond valamit:) ).Persze minden aranyáron, szóval nem vittük túlzásba a dolgot.
Ez a hétvége amúgy is mozgalmas, pénteken munka után a havannai városrészben vacsiztunk egyet. A kubai éttermek nagyon jók. Jól főznek, és hatalmasak az adagok. A főétel mindig két tányéron jön, az egyiken voltak nekem a birkacombok, Szilvinek meg a hatalmas hal, a másikon meg rizs, sült banán, krumpli (és opcionálisan még főtt bab). Ez az étterem a 8. utcában van (spanyolul a híres Calle Ocho), ahol minden hónap utolsó péntekén kivonulnak az utcára a helyi művészek, a galériákban borozni lehet, az egész utca pezseg, az éttermek előtt egy szál mikrofonból szól a "Mi amor meg a corazón" :). SZóval hangulatos. A mostanit kicsit elmosta az egésznapos eső, de azért így is élvezetes volt.
Holnap pedig West Palm Beach-re tervezünk menni, meglátjuk, mi lesz belőle.
Ja, és képzeljétek, a héten szereztünk jegyet az Atlantis űrsikló kilövésére, december 6-ára (tervezett, reméljük nem jön közbe semmi...). Már csak olyan jegyet sikerült szerezni, ahol egy ebédet is el kell fogyasztani egy űrhajóssal, de nem baj Nagyon várjuk már! Mellékelek egy képet is a helyszínről, mi a baloldali piros pöttyről fogjuk nézni, a középső piros pötty a legközelebbi hely, de erre 3-4 perc alatt elfogytak a jegyek. A jobb oldali piros pötty pedig maga a kilövés helyszíne. Mi kb. 15 km-re leszünk (a legközelebbi is csak 10 km). Ugyanez a valóságban, a térképen.
Szép álmokat mindenkikek!
Peti: Kajaktúra és telihold. Vajon hogy megy egymáshoz ez a két dolog? Ezt próbáltuk ki ma este. Részünkről a válasz határozottan pozitív.
Néhány héttel ezelőtt találtam a neten egy kis kikötőt. ahol minden hónapban a holdtöltéhez legközelebb álló hétvégén esti kajaktőrát szerveznek. Nem hangzott rosszul, így foglaltam rá 2 helyet. Hétközben esténként izgatottan figyeltük, miként dagad egyre nagyobbra a Hold, mindezt vacsora közben az óceánparton tettük (mostanában, hogy nincs olyan őrült hőség, ezt a rossz szokást vettük fel, összepakolunk munka után egy kis pikniket, és irány a part). Ma este 6-kor lementünk Coconut Grove-ba, a helyszínre. A regisztrációnál egy britt akcentussal beszélő csaj volt, már az is szokatlan volt, hogy valaki angolul beszél, nem hogy így :). Majd megérkezett egy helyi egyetemi csoport, úgy 20-an lehettek. Velük indultunk 7 után a túrára. Kaptunk kis zseblámpákat, mentőmellényt, ahogy kell. A két fős kajakokkal azért mentünk rendesen, az elején pedig mondták, hogy csak lassan csorgunk, de mi nem pihentünk sokat :). Ahogy kieveztünk az öbölből, elénk tárult a kivilágított belváros felhőkarcolóinak körvonala, és ezzel egyidőben a hullámok is megérkeztek, dobált minket az óceán rendesen. Megkerültünk néhány szigetet, aztán az egyiken kikötöttünk, élmény volt éjszaka a fehér homokra kihúzni a kajakokat a pálmafák alá :). Aztán megnéztük, hogy kel fel a Hold, álmosan, sárgán és hatalmasan kezdte, majd belehúzott, és már fényesen világította az utunkat. Elindultunk a szigetről, néhányan mondták, hogy láttak ott egy tengeri tehenet, de ezt a sötétben nehéz lett volna megnézni a saját szemünkkel is. Tettünk még egy vargabetűt a szigeteknél, majd vissza a kikötőbe. Jó volt, ilyet csinálunk máskor is... Aztán miután átöltöztünk csurom vizes ruháinkból, beugrottunk vásárolni a szomszédos "Fresh Market" nevezetű boltba. Ez álmaink helye. Az almák és a különféle gyümölcsök fényesre törölve, minden nagyon gusztusos, az embernek az "olyan jó itt vásárolni" érzése támad (hogy Szilvinek , az még csak-csak, de hogy nekem is, az már elmond valamit:) ).Persze minden aranyáron, szóval nem vittük túlzásba a dolgot.
Ez a hétvége amúgy is mozgalmas, pénteken munka után a havannai városrészben vacsiztunk egyet. A kubai éttermek nagyon jók. Jól főznek, és hatalmasak az adagok. A főétel mindig két tányéron jön, az egyiken voltak nekem a birkacombok, Szilvinek meg a hatalmas hal, a másikon meg rizs, sült banán, krumpli (és opcionálisan még főtt bab). Ez az étterem a 8. utcában van (spanyolul a híres Calle Ocho), ahol minden hónap utolsó péntekén kivonulnak az utcára a helyi művészek, a galériákban borozni lehet, az egész utca pezseg, az éttermek előtt egy szál mikrofonból szól a "Mi amor meg a corazón" :). SZóval hangulatos. A mostanit kicsit elmosta az egésznapos eső, de azért így is élvezetes volt.
Holnap pedig West Palm Beach-re tervezünk menni, meglátjuk, mi lesz belőle.
Ja, és képzeljétek, a héten szereztünk jegyet az Atlantis űrsikló kilövésére, december 6-ára (tervezett, reméljük nem jön közbe semmi...). Már csak olyan jegyet sikerült szerezni, ahol egy ebédet is el kell fogyasztani egy űrhajóssal, de nem baj Nagyon várjuk már! Mellékelek egy képet is a helyszínről, mi a baloldali piros pöttyről fogjuk nézni, a középső piros pötty a legközelebbi hely, de erre 3-4 perc alatt elfogytak a jegyek. A jobb oldali piros pötty pedig maga a kilövés helyszíne. Mi kb. 15 km-re leszünk (a legközelebbi is csak 10 km). Ugyanez a valóságban, a térképen.
Szép álmokat mindenkikek!
2007. október 20., szombat
New York, NY
Szilvi: Hát ismét írunk. Bár az utóbbi időben kicsit háttérbe szorult a szorgos blogírás, ígérem, most bepótoljuk. Az indok nem kisebb minthogy 6 napot töltöttünk New York, New Yorkban :)))
Azt hiszem legjobb, ha az elején kezdem.
Szerdán hajnalok hajnalán, az első busszal mentünk a reptérre. Kisebb fennakadás után - tusürdő mint folyadék :) - sikeresen bejutottunk és vártuk a repcsit. Reggel 8kor indultunk, kiírás szerint majdnem 3 óra lett volna az út, de vagy a pilóta tudott egy rövidebb utat, vagy valahol átmentünk egy időnyerőn, mert kicsit több mint 2 óra alatt már ott voltunk. A reptérről hamar kijöttünk, és mentünk a metróhoz, ami a hotel felé vitt minket. A térképen látszott hogy nem lesz közel, de hogy majdnem 2 órát metróztunk az azért meglepett minket és ráadásul mindezt majdnem végig föld alatt, úgyhogy még látni sem láttunk semmit a városból. Hát a hotel, fogalmazzunk úgy hogy elég érdekes helyen volt. Na de sok időnk nem volt elmélkedni, gyors, 10 perces átöltözés után, már várt minket a taxi és rohantunk a new yorki tőzsdére. Becsületes neve New York Stock Exchange, itt várt minket egy bácsi, aki miután meglepődött, hogy egyikünk se tud semmit erről a szakmáról azért viccesen elbeszélgetett velünk. Aztán körbevittek minket, persze fotózni sajnos nem lehetett. Még nincs egy éve, hogy bevezették a a teljes elektronikus alapú rendszert, úgyhogy már nincs tömeg, nincsenek rohangáló, papírt lobogtató, kiabáló emberek, hanem laptoppal a kezükben csendesen pötyögő brókerek. 4ig van minden nap a tőzsde és minden nap végét egy harang megkongatásával jelzik, ezt megvártuk, aztán kikapcsoltak a kijezők nem futottak tovább a számok.
Ezek után már annyira éhesek voltunk, hogy leteszteltük a sarki hotdogost. Fogalmazzunk úgy, hogy elmondhatjuk, hogy ettünk New Yorkban hotdogot... Ezek után lesétáltunk New York déli csücskébe, a Battery parkba és gyönyörködtünk a kilátásban. New Jersey partjai, messziről még a Szabadság Szobor is látszott. gyönyörű idő volt, sütött a nap, enyhén fújt a szél, hátunk mögött meg New York hihetetlen felhőkarcolói magasodtak. Metróra szálltunk és a Times Squre-re mentünk. Hát igen. Színes villódzó fények, mindenhol mozgóreklámok, óriásplakátok, tényleg olyan mint a filmekben. Egy jó ideig csak álltunk és néztünk, főleg felfelé... Hozzá tenném azonban, hogy emellett igen gusztustalan is volt. Nem csak itt, hanem az egész városban az a szokás hogy zsákokban kiteszik az utcára a szemetet este és azok ott várakoznak reggelig, amíg el nem viszi őket a kukásautó. Nincs kuka, nincs kijelölt hely, semmi. Az utca szélén kidobva, és nem kevés!!! Aztán ha kifolyik, kiszakad, inkább nem folytatom, de elég érdekes szagok terjengenek... Vacsorát egy Sushi bárban ettünk, ahol érdekesebbnél érdekesebb ételeket szolgáltak fel. Az este jól sikerült, ehhez erősen hozzájárult a felszolgált szaké is.
Másnap reggel volt időnk kicsit körünézni a hotel környékén. Kosz, pöttyös az utca a kiköpött és eltaposott rágógumiktól, és itt is a szemeteszsákok mindenhol. A környéket szinte kizárólag latínók lakták... mindenki spanyolul beszél...tiszta Miami...:) Sétálgattunk és találtunk egy nagy hidat. Utólag kiderült hogy a Washington Bridge volt. Hihetetlen nagy, két szintes híd és annyi autó ment rajta, hogy elképesztő. Ez különben mindenhol jellemző volt. Magyarország után Miamiban is meg kellett szokni a nagy forgalmat és a rengeteg autót, meg persze hogy mennyire nem tudnak vezetni, de New Yorkban ez még durvább volt. És mindig mindenhol állt a dugó...
A vacsi ismét jól sikerült. Olasz étterem, olasz hangulat, olasz kaják... Citromos főtt lazac, Mozarellás saláta, és olyan csokitorta, hogy arra már jelzők sincsenek...
Az este programja a Broadwayen folytatódott. A Hajlakk című musicalt néztük meg. A történet se elgondolkoztató, se sokat mondó nem volt, de a látvány annál inkább. Nem tudok rá mást mondani, hihetetlen nagy show volt. Utána próbáltunk vmi helyet keresni, de kettőt is kinéztünk az útikönyvből, a probléma csak az volt, hogy mindkettőt 1 éve lebontották... AZtán végül találtunk egy helyet ahol koktélokat szürcsölgettünk. A hangulat ismét jól sikerült :)
Másnap annál komolyabb helyen kezdük a napot. Ground Zero Museum. A World Trade Center tragédiája után évekkel megnyitott múzeumban. A kiállítás főleg fotókból áll. Szeptember 11 után a környéket lezárták a sajtó elől, csak egy fotós mehetett be a kerítések mögé, aki előtte maga is tűzoltó volt. Az ő képeit láthattuk itt és kivételesen ő is ott volt személyesen, úgyhogy tudtunk vele beszélni. Nagyon emberközeli volt az egész. A képek nem a katasztrófa képeit mutatták be, hanem fáradt tűzoltókat, mentőket, akik még évek múltán is ott dolgoztak. Na de beszéljünk vidámabb dolgokról.
A környéken sétálva találtunk egy piacot. Az érdekes az volt, hogy ez a piac a felhőkarcolók volt. Mindent árultak. tengeri herkentyűk, óriási tökök, éttermek, ajándékboltok, öltönyáruház és még sorolhatnám.
Este hajókirándulás volt a program. Kisétáltunk a kikötőbe, fel a fedélzetre és már indultunk is. Több fogásos vacsocsora, majd a szomszéd asztalnál ülő néger hölgycsapat kezdte a táncot. Idősebb hölgyek, egyikük bottal bicegett fel a hajóra, és úgy táncoltak, hogy hihetetlen. Iszonyatos jó volt a hangulat. Szüleink korabeli emberek és kiszorítottak mindenkit :) Aztán csatlakozott boldog, boldogtalan, fiatal, öreg, szakács, pincér... Nagyon jó buli volt, főleg hogy New York körül hajókázva elég szép helyeket láthattunk éjszaka. Átmentünk a Brooklyn Bridge alatt, láttuk az Empire State Buildinget és megkerültük a Szabadság Szobrot is. Hát elég jól nézett ki, meg kell hagyni.
Másnap reggel a hosszúra nyúlt éjszaka után elég nehezen keltünk és a Starbucksban egy nagy adag kávé is kellett ahhoz, hogy ki tudjuk nyitni a szemünket, ami csak többé kevésbé sikerült... Reggel 9kor indult a városnézés. Busszal. Zárt tetejű busszal. Sokat láttunk a felhőkarcolókból... De körbejártuk a várost. A Central park mindkét oldalát, megálltunk a Columbia Egyetemnél, átmentünk Harlemen, megnéztük a China Town és a Little Italy részeket is, ahol vicces hogy már a kínaiaknak dolgoznak a mexikóiak....
A délután hátralévő részét rendes turistákhoz méltóan a leghíresebb helyek bejárásával töltöttük. Először beálltunk a 600 méteres sorba, ami a Szabadság Szoborhoz hajóra jutáshoz kígyózott. Szerencse volt, hogy viszonylag gyorsan haladt, de így is több volt mint amennyit szerettünk volna. Nagy nehezen feljutottunk a hajóra, szemfülesen beálltunk a hajó végébe, míg a sok lusta a padokon ücsörgött és amikor elindultunk rájöttek hogy onnan nem fognak látni semmit :) 15 perces hajókázással megérkeztünk a szigetre, amin a Szabadság Szobor áll. Hát mondhatni elég magas. Érdekesség: anno a formát fából faragták ki és arra kalapálták rá a mindössze 2 mm vastag lemezeket! Körbejártuk a szobrot, kerülgettük a sirályokat, akik már annyira megszokták hogy etetik őket, hogy szinte menekülni kell előlük. Visszafelé ismét sorban álltunk a hajóhoz, de kárpótolt minket a jó időzítés, ugyanis pont naplementében láttuk a szobrot.
Következő célunk az Empire State Building volt. Itt szerencsére a késői időpontnak köszönhetően nem volt olyan hosszú a sor, viszonylag hamar bejutottunk. A lift a 80. emeletre vitt fel minket, igen gyorsan, úgyhogy még ki se dugult a fülünk amikor már ki is szálltunk. Az épület felső emeleteit épp felújítják, úgyhogy az utolső 6 emeletet lépcsőzve tettük meg. És ott voltunk. A város tetején. Meglepő volt, hogy az épület tetejére mentünk ki, nem pedig üvegfal mögül néztünk le, úgyhogy fújt a szél rendesen. Iszonyatosan magas, és elképesztően gyönyörű volt. Már teljesen sötét volt, úgyhogy a város fényeit láttuk..
A következő napon már nyitásra odamentünk a Természettudományi Múzeumhoz. Vettünk jegyet a planetáriumba, ami a miami-i tapasztalatok után egyszerűen leírhatatlanul jó volt. A naprendszer történetét mesélte el nekünk Robert Redford. A bolygók csak úgy röpködtek körülöttünk és amikor egy nagyon közel volt, akkor a székbe épített szerkezet a dübörgés mellett még rázkódott is. Nagyon élveztük. Aztán 6 órát töltöttünk ott, de még így sem láttunk mindent. Afrikai és dél.amerikai állatok, az óceán élőlényei, ásványok, meteoritok... Érdekesség: a világ legnagyobb kiállított meteoritja, ami 34 tonna tiszta vas. Ez azért különleges, mert ilyen kristályszerkezet csak egy bolygó belsejében lévő nyomáskor alakul ki, szóval a kiállított darab vmikor egy bolygó belsejében volt. Súlya miatt az épület talpazatához van rögzítve, különben a múzeum szerkezete nem bírná el. Nagyon sok érdekes dolgot láttunk, amire itt kevés lenne a hely, de határozottan kijelentem életem eddigi legérdekesebb múzeuma volt :)
A 6 órás sétálásban erősen elfáradtunk, úgyhogy pihentünk egy kicsit a Central Parkban, majd sétáltunk egyet. Itt találtuk meg a Central Park kisebbik tavát, ami ahhoz képest hogy a kisebbik, igencsak nagynak mondható. És csónakot is lehetett bérelni, úgyhogy nem kellett nagyon győzködnünk egymást. Béreltünk egyet és miután kiderült, hogy a pénztáros magyar, egy órát ücsörögtünk a tó vízén. A fák fölött pedig a felhőkarcolók... elég jó volt :)
Másnap még a maradék időnkben átsétáltunk a Brooklyn hídon. Nagyon szép volt. Be lehetett látni teljes New Yorkot, Brooklynt és még a Szabadság Szobrot is. Aztán már sok időnk nem volt. El kellett indulni a hotelbe a csomagokért és a reptérre.
Szóval ez történt velünk.
Azt hiszem legjobb, ha az elején kezdem.
Szerdán hajnalok hajnalán, az első busszal mentünk a reptérre. Kisebb fennakadás után - tusürdő mint folyadék :) - sikeresen bejutottunk és vártuk a repcsit. Reggel 8kor indultunk, kiírás szerint majdnem 3 óra lett volna az út, de vagy a pilóta tudott egy rövidebb utat, vagy valahol átmentünk egy időnyerőn, mert kicsit több mint 2 óra alatt már ott voltunk. A reptérről hamar kijöttünk, és mentünk a metróhoz, ami a hotel felé vitt minket. A térképen látszott hogy nem lesz közel, de hogy majdnem 2 órát metróztunk az azért meglepett minket és ráadásul mindezt majdnem végig föld alatt, úgyhogy még látni sem láttunk semmit a városból. Hát a hotel, fogalmazzunk úgy hogy elég érdekes helyen volt. Na de sok időnk nem volt elmélkedni, gyors, 10 perces átöltözés után, már várt minket a taxi és rohantunk a new yorki tőzsdére. Becsületes neve New York Stock Exchange, itt várt minket egy bácsi, aki miután meglepődött, hogy egyikünk se tud semmit erről a szakmáról azért viccesen elbeszélgetett velünk. Aztán körbevittek minket, persze fotózni sajnos nem lehetett. Még nincs egy éve, hogy bevezették a a teljes elektronikus alapú rendszert, úgyhogy már nincs tömeg, nincsenek rohangáló, papírt lobogtató, kiabáló emberek, hanem laptoppal a kezükben csendesen pötyögő brókerek. 4ig van minden nap a tőzsde és minden nap végét egy harang megkongatásával jelzik, ezt megvártuk, aztán kikapcsoltak a kijezők nem futottak tovább a számok.
Ezek után már annyira éhesek voltunk, hogy leteszteltük a sarki hotdogost. Fogalmazzunk úgy, hogy elmondhatjuk, hogy ettünk New Yorkban hotdogot... Ezek után lesétáltunk New York déli csücskébe, a Battery parkba és gyönyörködtünk a kilátásban. New Jersey partjai, messziről még a Szabadság Szobor is látszott. gyönyörű idő volt, sütött a nap, enyhén fújt a szél, hátunk mögött meg New York hihetetlen felhőkarcolói magasodtak. Metróra szálltunk és a Times Squre-re mentünk. Hát igen. Színes villódzó fények, mindenhol mozgóreklámok, óriásplakátok, tényleg olyan mint a filmekben. Egy jó ideig csak álltunk és néztünk, főleg felfelé... Hozzá tenném azonban, hogy emellett igen gusztustalan is volt. Nem csak itt, hanem az egész városban az a szokás hogy zsákokban kiteszik az utcára a szemetet este és azok ott várakoznak reggelig, amíg el nem viszi őket a kukásautó. Nincs kuka, nincs kijelölt hely, semmi. Az utca szélén kidobva, és nem kevés!!! Aztán ha kifolyik, kiszakad, inkább nem folytatom, de elég érdekes szagok terjengenek... Vacsorát egy Sushi bárban ettünk, ahol érdekesebbnél érdekesebb ételeket szolgáltak fel. Az este jól sikerült, ehhez erősen hozzájárult a felszolgált szaké is.
Másnap reggel volt időnk kicsit körünézni a hotel környékén. Kosz, pöttyös az utca a kiköpött és eltaposott rágógumiktól, és itt is a szemeteszsákok mindenhol. A környéket szinte kizárólag latínók lakták... mindenki spanyolul beszél...tiszta Miami...:) Sétálgattunk és találtunk egy nagy hidat. Utólag kiderült hogy a Washington Bridge volt. Hihetetlen nagy, két szintes híd és annyi autó ment rajta, hogy elképesztő. Ez különben mindenhol jellemző volt. Magyarország után Miamiban is meg kellett szokni a nagy forgalmat és a rengeteg autót, meg persze hogy mennyire nem tudnak vezetni, de New Yorkban ez még durvább volt. És mindig mindenhol állt a dugó...
A vacsi ismét jól sikerült. Olasz étterem, olasz hangulat, olasz kaják... Citromos főtt lazac, Mozarellás saláta, és olyan csokitorta, hogy arra már jelzők sincsenek...
Az este programja a Broadwayen folytatódott. A Hajlakk című musicalt néztük meg. A történet se elgondolkoztató, se sokat mondó nem volt, de a látvány annál inkább. Nem tudok rá mást mondani, hihetetlen nagy show volt. Utána próbáltunk vmi helyet keresni, de kettőt is kinéztünk az útikönyvből, a probléma csak az volt, hogy mindkettőt 1 éve lebontották... AZtán végül találtunk egy helyet ahol koktélokat szürcsölgettünk. A hangulat ismét jól sikerült :)
Másnap annál komolyabb helyen kezdük a napot. Ground Zero Museum. A World Trade Center tragédiája után évekkel megnyitott múzeumban. A kiállítás főleg fotókból áll. Szeptember 11 után a környéket lezárták a sajtó elől, csak egy fotós mehetett be a kerítések mögé, aki előtte maga is tűzoltó volt. Az ő képeit láthattuk itt és kivételesen ő is ott volt személyesen, úgyhogy tudtunk vele beszélni. Nagyon emberközeli volt az egész. A képek nem a katasztrófa képeit mutatták be, hanem fáradt tűzoltókat, mentőket, akik még évek múltán is ott dolgoztak. Na de beszéljünk vidámabb dolgokról.
A környéken sétálva találtunk egy piacot. Az érdekes az volt, hogy ez a piac a felhőkarcolók volt. Mindent árultak. tengeri herkentyűk, óriási tökök, éttermek, ajándékboltok, öltönyáruház és még sorolhatnám.
Este hajókirándulás volt a program. Kisétáltunk a kikötőbe, fel a fedélzetre és már indultunk is. Több fogásos vacsocsora, majd a szomszéd asztalnál ülő néger hölgycsapat kezdte a táncot. Idősebb hölgyek, egyikük bottal bicegett fel a hajóra, és úgy táncoltak, hogy hihetetlen. Iszonyatos jó volt a hangulat. Szüleink korabeli emberek és kiszorítottak mindenkit :) Aztán csatlakozott boldog, boldogtalan, fiatal, öreg, szakács, pincér... Nagyon jó buli volt, főleg hogy New York körül hajókázva elég szép helyeket láthattunk éjszaka. Átmentünk a Brooklyn Bridge alatt, láttuk az Empire State Buildinget és megkerültük a Szabadság Szobrot is. Hát elég jól nézett ki, meg kell hagyni.
Másnap reggel a hosszúra nyúlt éjszaka után elég nehezen keltünk és a Starbucksban egy nagy adag kávé is kellett ahhoz, hogy ki tudjuk nyitni a szemünket, ami csak többé kevésbé sikerült... Reggel 9kor indult a városnézés. Busszal. Zárt tetejű busszal. Sokat láttunk a felhőkarcolókból... De körbejártuk a várost. A Central park mindkét oldalát, megálltunk a Columbia Egyetemnél, átmentünk Harlemen, megnéztük a China Town és a Little Italy részeket is, ahol vicces hogy már a kínaiaknak dolgoznak a mexikóiak....
A délután hátralévő részét rendes turistákhoz méltóan a leghíresebb helyek bejárásával töltöttük. Először beálltunk a 600 méteres sorba, ami a Szabadság Szoborhoz hajóra jutáshoz kígyózott. Szerencse volt, hogy viszonylag gyorsan haladt, de így is több volt mint amennyit szerettünk volna. Nagy nehezen feljutottunk a hajóra, szemfülesen beálltunk a hajó végébe, míg a sok lusta a padokon ücsörgött és amikor elindultunk rájöttek hogy onnan nem fognak látni semmit :) 15 perces hajókázással megérkeztünk a szigetre, amin a Szabadság Szobor áll. Hát mondhatni elég magas. Érdekesség: anno a formát fából faragták ki és arra kalapálták rá a mindössze 2 mm vastag lemezeket! Körbejártuk a szobrot, kerülgettük a sirályokat, akik már annyira megszokták hogy etetik őket, hogy szinte menekülni kell előlük. Visszafelé ismét sorban álltunk a hajóhoz, de kárpótolt minket a jó időzítés, ugyanis pont naplementében láttuk a szobrot.
Következő célunk az Empire State Building volt. Itt szerencsére a késői időpontnak köszönhetően nem volt olyan hosszú a sor, viszonylag hamar bejutottunk. A lift a 80. emeletre vitt fel minket, igen gyorsan, úgyhogy még ki se dugult a fülünk amikor már ki is szálltunk. Az épület felső emeleteit épp felújítják, úgyhogy az utolső 6 emeletet lépcsőzve tettük meg. És ott voltunk. A város tetején. Meglepő volt, hogy az épület tetejére mentünk ki, nem pedig üvegfal mögül néztünk le, úgyhogy fújt a szél rendesen. Iszonyatosan magas, és elképesztően gyönyörű volt. Már teljesen sötét volt, úgyhogy a város fényeit láttuk..
A következő napon már nyitásra odamentünk a Természettudományi Múzeumhoz. Vettünk jegyet a planetáriumba, ami a miami-i tapasztalatok után egyszerűen leírhatatlanul jó volt. A naprendszer történetét mesélte el nekünk Robert Redford. A bolygók csak úgy röpködtek körülöttünk és amikor egy nagyon közel volt, akkor a székbe épített szerkezet a dübörgés mellett még rázkódott is. Nagyon élveztük. Aztán 6 órát töltöttünk ott, de még így sem láttunk mindent. Afrikai és dél.amerikai állatok, az óceán élőlényei, ásványok, meteoritok... Érdekesség: a világ legnagyobb kiállított meteoritja, ami 34 tonna tiszta vas. Ez azért különleges, mert ilyen kristályszerkezet csak egy bolygó belsejében lévő nyomáskor alakul ki, szóval a kiállított darab vmikor egy bolygó belsejében volt. Súlya miatt az épület talpazatához van rögzítve, különben a múzeum szerkezete nem bírná el. Nagyon sok érdekes dolgot láttunk, amire itt kevés lenne a hely, de határozottan kijelentem életem eddigi legérdekesebb múzeuma volt :)
A 6 órás sétálásban erősen elfáradtunk, úgyhogy pihentünk egy kicsit a Central Parkban, majd sétáltunk egyet. Itt találtuk meg a Central Park kisebbik tavát, ami ahhoz képest hogy a kisebbik, igencsak nagynak mondható. És csónakot is lehetett bérelni, úgyhogy nem kellett nagyon győzködnünk egymást. Béreltünk egyet és miután kiderült, hogy a pénztáros magyar, egy órát ücsörögtünk a tó vízén. A fák fölött pedig a felhőkarcolók... elég jó volt :)
Másnap még a maradék időnkben átsétáltunk a Brooklyn hídon. Nagyon szép volt. Be lehetett látni teljes New Yorkot, Brooklynt és még a Szabadság Szobrot is. Aztán már sok időnk nem volt. El kellett indulni a hotelbe a csomagokért és a reptérre.
Szóval ez történt velünk.
2007. szeptember 12., szerda
Ünnepek, vizsga, kanapé
Sziasztok!
Újra blogot írunk! A kihagyott néhány hétben nem történt túl sok érdekes. Eric még a nyár elején felajánlotta, hogy ha van affinitásom, akkor letehetek Avaya-s vizsgákat, úgy hogy ő fedezi a költségeket. Sokáig nem foglalkoztam vele, majd kaptam két 1000 oldal feletti kis füzetet :). Majd beregisztráltam a vizsgámat szept. 10-ére (mert különben sosem álltam volna neki). Így az elmúlt hétvégéken meg estéken tanultam, mint kisangyal. Nem is mentünk sehova. Erős lakásundorunk lett. Aztán eljött a hétfő, irány a vizsga. Már egy órával hamarabb ott voltam, megettem egy lélekerősítő Piros Mogyoróst :) Eléggé tartottam az egésztől: a vizsga 85%-tól van csak meg, és csak egy próbálkozás van. A "vizsgáztató" egy nálam fiatalabb srác volt, 5 perccel 10 előtt érkezett meg, negyed óráig telefonált a főnökével, hogy hogyan kell elindítani a tesztet, majd elvette a telefonom és a pénztárcám (nem erőszakkal:) ), és bezárt egy 2nm-es szobába. Hát sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam, de meglett! :D
SZóval ez egy jó hétvége volt. SZombaton ünnepeltük Szilvivel az egyéves évfordulónkat, vasárnap meg az én x. születésnapomat. Jó előre megbeszéltük,h nem veszünk semmit egymásnak. Aztán hétvégén mind a ketten titokban hoztunk haza egy-egy tortát, pedig nem vagyunk egy nagy tortaevők :) AZ egyik egy gyümölcstorta volt, a másik pedig egy itteni jellegzetes "Key Lime Pie". Nem is igazán torta, vékony tésztával kibélelt forma, az alja tele ezzel a citromízű krémmel (ami egy speciális lime fajtából készül), a tetején meg sok hab. Ez a floridai hivatalos torta. És én még kaptam egy búvárszemüveget is, régóta fájt rá a fogam, hogy csak amolyan játék szinten tudjam nézegetni a halakat.
Esténként pedig sportolunk: beszereztünk egy beach ball nevű játékot, ami két deszkából meg egy gumilabdából áll, nem fújja el a szél. A labdát sem, meg az ütőket sem, amik olyan nehezek, hogy fél óra játék után vastagabb volt a csuklónk, mint a combunk.
Kicsit csapongok, de sorra jutnak eszembe, hogy mik történtek a hetekben. Van egy új kanapénk a nappaliban! Eric (minden jó forrása Eric:) ), szóval Eric beruházott egy új kanapéba az otthonában, így a régit nekünk ajándékozta. A nagy kérdés persze, hogy kerüljön el Coral Gables-ből a röpke 12 mérföldnyire lévő Miami Beach-re. Itt jött közbe Ines, egy kedves kollégánk, akinek van egy platós furgonja (itt kb minden második ember ilyennel mászkál, függetlenül attól,h építkezési vállalkozó vagy fogorvos). Persze ezzel sem minden fenékig tejfel: defektesen áll a háza előtt. Megbeszéltük, hogy én kicserélem neki a kerekét, és akkor ő kölcsönadja. Reggel el is mentem hozzá, hát ő egy harmadik irányban lakik jó messze. Felmértem a terepet. Először a pótkereket próbáltam mindenféle szerszám nélkül leszerelni az agyon rozsdásodott furgon alvázáról. Mivel ez 5 perc után sem sikerült - meg mivel belegondoltam, hogy ha még fel is rakjuk ezt, ezzel nem lenne okos 50 mérföldet menni - inkább kihívtam az autóklubbot. Nagyon kényelmes, évi $60-ért vagyok tag, a tagság a személyemre szól, és nem kocsira, tehát most is készséggel kijöttek, aztán a faszi 5 perc alatt megragasztotta a gumit, és már indulhattam is a kanapéhoz. Élmény egy ilyen sárkányt vezetni, főleg úgy, hogy hátrafele nem látsz ki semmit, és egyfolytában balra húz a kocsi :). De szerencsésen lezajlott a tranzakció. És van kanapénk!
A spanyolunkon pegid megnőtt az átlagéletkor vagy 15 évvel. Jött két 70 feletti papa, Philippe és Michael. Szorgalmasan járnak vissza már évek óta a kezdőcsoportba :). De lelkesek, és ez tök jó.
Újra blogot írunk! A kihagyott néhány hétben nem történt túl sok érdekes. Eric még a nyár elején felajánlotta, hogy ha van affinitásom, akkor letehetek Avaya-s vizsgákat, úgy hogy ő fedezi a költségeket. Sokáig nem foglalkoztam vele, majd kaptam két 1000 oldal feletti kis füzetet :). Majd beregisztráltam a vizsgámat szept. 10-ére (mert különben sosem álltam volna neki). Így az elmúlt hétvégéken meg estéken tanultam, mint kisangyal. Nem is mentünk sehova. Erős lakásundorunk lett. Aztán eljött a hétfő, irány a vizsga. Már egy órával hamarabb ott voltam, megettem egy lélekerősítő Piros Mogyoróst :) Eléggé tartottam az egésztől: a vizsga 85%-tól van csak meg, és csak egy próbálkozás van. A "vizsgáztató" egy nálam fiatalabb srác volt, 5 perccel 10 előtt érkezett meg, negyed óráig telefonált a főnökével, hogy hogyan kell elindítani a tesztet, majd elvette a telefonom és a pénztárcám (nem erőszakkal:) ), és bezárt egy 2nm-es szobába. Hát sokkal nehezebb volt, mint amire számítottam, de meglett! :D
SZóval ez egy jó hétvége volt. SZombaton ünnepeltük Szilvivel az egyéves évfordulónkat, vasárnap meg az én x. születésnapomat. Jó előre megbeszéltük,h nem veszünk semmit egymásnak. Aztán hétvégén mind a ketten titokban hoztunk haza egy-egy tortát, pedig nem vagyunk egy nagy tortaevők :) AZ egyik egy gyümölcstorta volt, a másik pedig egy itteni jellegzetes "Key Lime Pie". Nem is igazán torta, vékony tésztával kibélelt forma, az alja tele ezzel a citromízű krémmel (ami egy speciális lime fajtából készül), a tetején meg sok hab. Ez a floridai hivatalos torta. És én még kaptam egy búvárszemüveget is, régóta fájt rá a fogam, hogy csak amolyan játék szinten tudjam nézegetni a halakat.
Esténként pedig sportolunk: beszereztünk egy beach ball nevű játékot, ami két deszkából meg egy gumilabdából áll, nem fújja el a szél. A labdát sem, meg az ütőket sem, amik olyan nehezek, hogy fél óra játék után vastagabb volt a csuklónk, mint a combunk.
Kicsit csapongok, de sorra jutnak eszembe, hogy mik történtek a hetekben. Van egy új kanapénk a nappaliban! Eric (minden jó forrása Eric:) ), szóval Eric beruházott egy új kanapéba az otthonában, így a régit nekünk ajándékozta. A nagy kérdés persze, hogy kerüljön el Coral Gables-ből a röpke 12 mérföldnyire lévő Miami Beach-re. Itt jött közbe Ines, egy kedves kollégánk, akinek van egy platós furgonja (itt kb minden második ember ilyennel mászkál, függetlenül attól,h építkezési vállalkozó vagy fogorvos). Persze ezzel sem minden fenékig tejfel: defektesen áll a háza előtt. Megbeszéltük, hogy én kicserélem neki a kerekét, és akkor ő kölcsönadja. Reggel el is mentem hozzá, hát ő egy harmadik irányban lakik jó messze. Felmértem a terepet. Először a pótkereket próbáltam mindenféle szerszám nélkül leszerelni az agyon rozsdásodott furgon alvázáról. Mivel ez 5 perc után sem sikerült - meg mivel belegondoltam, hogy ha még fel is rakjuk ezt, ezzel nem lenne okos 50 mérföldet menni - inkább kihívtam az autóklubbot. Nagyon kényelmes, évi $60-ért vagyok tag, a tagság a személyemre szól, és nem kocsira, tehát most is készséggel kijöttek, aztán a faszi 5 perc alatt megragasztotta a gumit, és már indulhattam is a kanapéhoz. Élmény egy ilyen sárkányt vezetni, főleg úgy, hogy hátrafele nem látsz ki semmit, és egyfolytában balra húz a kocsi :). De szerencsésen lezajlott a tranzakció. És van kanapénk!
A spanyolunkon pegid megnőtt az átlagéletkor vagy 15 évvel. Jött két 70 feletti papa, Philippe és Michael. Szorgalmasan járnak vissza már évek óta a kezdőcsoportba :). De lelkesek, és ez tök jó.
2007. augusztus 26., vasárnap
Haulover Park
Szilvi:
Sziasztok!
Tegnapi napunkat a Haulover Parkban töltöttük. Előre megfontolt szándékkal vittünk magunkkal sütnivaló is.
Szóval a történet ott kezdődik, hogy kitaláltuk, hogy milyen jó lenne kipróbálni, az itt nagyon divatos, parkban sütögetést. Fel is pakoltunk. Hús, saláta, faszén, grillrács, hűtőtáska és egyebek. Sandrába be és irány az öböl. A park elég kihalt volt, de sebaj, nekikészültünk. Olyan faszenet lehet itt kapni, hogy semmi olaj nem kell hozzá, mert a zsákot itatták át vele, úgyhogy csak meggyújtod, és mire elég a zsák, már izzik is a parázs. Na de ha ez ilyen egyszerűen menne...
A zsák alig akar meggyulladni főleg az erős szél miatt. Aztán mikor már éppen lángrakap elnézünk balra és egy nagy nagy vihar jön, a messzi felhőkarcolók már nem is látszódnak... Jobb lesz gyorsan összepakolni. Úgyhogy tűz elolt, cuccok elpakol és spuri be az egyik pavilon alá. Éppen hogy csak odaértünk, amikor leszakadt az ég, de úgy rendesen. Szerencsére azért nem tartott sokáig, jó negyed óra múlva elállt.
Úgyhogy visszatértünk és kezdtük előről. Peti próbálkozott a tűzzel, ami most szélcsendben jobban ment. Rólunk folyt a víz az eső utáni pára miatt, de már nagyon éhesek voltunk.
Nekiálltunk a picanha-nak. Szép darab hús és miközben sül isteni illatokat áraszt. Semmi fűszer, csak só...
Aztán mikor egyben kicsit megsül a széle, lehet szeletelni, és a szeleteket sütögetni tovább. Megéri kivárni, isteni finom lett, hozzá a saláta... nyami.
Desszertnek marshmellows-t ettünk, kicsit megsütve a parázs fölött két kekszecske közé, és egy kis otthoni íz, a Tibi csoki is befigyelt. Peti sokat evett ilyet gyerekkorában, de nekem ez valahogy kimaradt, úgyhogy kíváncsi voltam milyen. Nem rossz! Mondhatni nem rossz!
A mosogatásnál egy nagy nagy hangya is segített. A képen nem látszik, de majd' egy centis volt.
Az öbölben eközben motorcsónakok és jetsky-k száguldozna., A színek egyszerűen leírhatatlanok. Az idő is nekünk kedvezett, felhős volt, úgyhogy nem sütött olyan őrülten a nap, és kellemesen fújt a szél is...
Aztán délután átmentünk az út túloldalára, ami négy sávos lévén nem kis kihívás és ott az óceánban fürödtünk. Itt nagyon sok volt a sirály, meg az a pelikán szerű madár is és olyan alacsonyan röpültek, jó volt nézni őket...
Sziasztok!
Tegnapi napunkat a Haulover Parkban töltöttük. Előre megfontolt szándékkal vittünk magunkkal sütnivaló is.
Szóval a történet ott kezdődik, hogy kitaláltuk, hogy milyen jó lenne kipróbálni, az itt nagyon divatos, parkban sütögetést. Fel is pakoltunk. Hús, saláta, faszén, grillrács, hűtőtáska és egyebek. Sandrába be és irány az öböl. A park elég kihalt volt, de sebaj, nekikészültünk. Olyan faszenet lehet itt kapni, hogy semmi olaj nem kell hozzá, mert a zsákot itatták át vele, úgyhogy csak meggyújtod, és mire elég a zsák, már izzik is a parázs. Na de ha ez ilyen egyszerűen menne...
A zsák alig akar meggyulladni főleg az erős szél miatt. Aztán mikor már éppen lángrakap elnézünk balra és egy nagy nagy vihar jön, a messzi felhőkarcolók már nem is látszódnak... Jobb lesz gyorsan összepakolni. Úgyhogy tűz elolt, cuccok elpakol és spuri be az egyik pavilon alá. Éppen hogy csak odaértünk, amikor leszakadt az ég, de úgy rendesen. Szerencsére azért nem tartott sokáig, jó negyed óra múlva elállt.
Úgyhogy visszatértünk és kezdtük előről. Peti próbálkozott a tűzzel, ami most szélcsendben jobban ment. Rólunk folyt a víz az eső utáni pára miatt, de már nagyon éhesek voltunk.
Nekiálltunk a picanha-nak. Szép darab hús és miközben sül isteni illatokat áraszt. Semmi fűszer, csak só...
Aztán mikor egyben kicsit megsül a széle, lehet szeletelni, és a szeleteket sütögetni tovább. Megéri kivárni, isteni finom lett, hozzá a saláta... nyami.
Desszertnek marshmellows-t ettünk, kicsit megsütve a parázs fölött két kekszecske közé, és egy kis otthoni íz, a Tibi csoki is befigyelt. Peti sokat evett ilyet gyerekkorában, de nekem ez valahogy kimaradt, úgyhogy kíváncsi voltam milyen. Nem rossz! Mondhatni nem rossz!
A mosogatásnál egy nagy nagy hangya is segített. A képen nem látszik, de majd' egy centis volt.
Az öbölben eközben motorcsónakok és jetsky-k száguldozna., A színek egyszerűen leírhatatlanok. Az idő is nekünk kedvezett, felhős volt, úgyhogy nem sütött olyan őrülten a nap, és kellemesen fújt a szél is...
Aztán délután átmentünk az út túloldalára, ami négy sávos lévén nem kis kihívás és ott az óceánban fürödtünk. Itt nagyon sok volt a sirály, meg az a pelikán szerű madár is és olyan alacsonyan röpültek, jó volt nézni őket...
2007. augusztus 22., szerda
Spanyol
Szilvi:
Sziasztok!
Az utóbbi pár napunk:
Vasárnap az Oleta parkba mentünk el. Peti itt kajakozott még amikor nem voltam itt. Most csak piknikezni és strandolni mentünk, de tuti kipróbáljuk a kajakozást is, nagyon tetszett.
A part egész más mint az óceánnál, ugyanis ez egy kis öböl, így nincsenek hullámok. A homok sem homok, inkább iszap, és sokkal kevesebben vannak, legalábbis a parton. A parkban nagyon sok pavilon bérelhető, ahol szűk családi körben születésnapokt és hasonlókat ünnepeltek, étellel, itallal, zanével. Az időjárás megviccelt minket. A napsütés a szokásos intenzitású volt, úgyhogy sikerült ismét rendesen leégni, de többször is hirtelen beborult és 10-15 percig szakadt az eső. Ilyenkor a vízben ücsörögtünk, lent is víz, fent is víz...
Tegnap voltunk az első spanyol óránkon!!!
Hát hol is kezdjem... Az iskola a helyi viszonylatokhoz képest elég lepukkant, viszont teljes mértékben amerikai. A terem berendezése, tisztára mint a filmekben. Könyöklős egyszemélyes padok (diszkriminatív módon, csak jobbkezeseknek) a falakon színes feliratok üdvözlik a diákokat Mr. Gonzalez tantermében. (Minden terem ajtaján színes felirat üdvözli a diákokat. Az egyiken ez áll: Ms Lerner's little lerners!) A tentermi szabályok is rögtön az ajtó mellett olvashatók.
1. Figyelj oda az utasításokra
2. Csináld meg a feladatokat
3. Hallgatsd meg a társaidat
Az osztálytársaink, három orosz lány, egy new yorki fiú, egy lány Pakisztánból, egy Kazahsztánból, néhány amerikai és persze mi, képviselve Európát :) Mindenki velünk egyidős, úgyhogy úgy tűnik, hogy főleg azok a külföldi diákok jönnek erre az olcsó spanyol tanfolyamra, akik maguk sem hiszik, hogy hiába jöttek Amerikába, nem elég az angoltudásuk a mindennapi élethez sem...
A tanárbácsi dél-amerikai származású és még itteni viszonylatokhoz képest is borzalmasan beszél angolul. Nehezen tudtam visszatartani a röhögést, amikor közölte, hogy ebben az államban nagyon sokan olyan rosszul beszélnek angolul, hogy még ő is alig érti meg.
A tanítási módszer, elég szájbarágós, tantóbácsi sokszor elmondta, hogy ő nem siet, az a lényeg hogy megértsük és ő szívesen elmondja akár 20szor is. Na ennek megfelelően zajlik az óra. Mindent ezerszer megkérdez hogy értjük-e. És amikor ahhoz a hihetetlen bonyolult részhez értünk, hogy 1 óra 30 perckor az 1 az egyes szám és nem többes, akkor tényleg fél óráig magyarázta, és volt akinek csak a végén esett le...
Jó, jó nem vagyok gonosz, de tényleg hihetetlen, főleg a magyar oktatás után. Tényleg addig mondja és annyi féle képpen, amíg mindenki megérti.
Mellékes persze, hogy amellett hogy remekül beszél angolul körülbelül ugyanennyire süket is, és ezt még erősen rontja a teremben működő légkondi, amit persze tilos kikapcsolni, mert higgyük el, hogy nem lehet kibírni a meleget.
A tanítási stílusnak megfelelően épül fel a könyv is. Minden típuskérdést 3 oldalon keresztül feladatokkal gyakorol. Itt jegyezném meg, hogy úgy néz ki 4 hónap alatt nem tanulunk múltidőt :)))) Legalábbis nem nagyon találtunk a könyvben erre utaló jeleket.
A számokat, alapvető ragozást és néhány igét tanultunk ezen az órán. Hát igen igéket. Elég vicces volt. Szóval angolul magyaráz a bácsi, legalábbis elvileg. Angolul az ige, ugye úgy van, hogy verb (ejtsd vörb), de spanyolul a v-t b-nek ejtik, így elég érdekesen börb lett belőle, ami angolul elég közel áll a bird = madár-hoz. Szóval néztem egy darabig, hogy milyen madarakról beszél, mire leesett...
Az órát szerencsére nem tartja fél 10ig csak 9ig, úgyhogy még viszonylag emberi időben érünk haza a hajnali kelés után, és a másnapi munkához képest.
Sziasztok!
Az utóbbi pár napunk:
Vasárnap az Oleta parkba mentünk el. Peti itt kajakozott még amikor nem voltam itt. Most csak piknikezni és strandolni mentünk, de tuti kipróbáljuk a kajakozást is, nagyon tetszett.
A part egész más mint az óceánnál, ugyanis ez egy kis öböl, így nincsenek hullámok. A homok sem homok, inkább iszap, és sokkal kevesebben vannak, legalábbis a parton. A parkban nagyon sok pavilon bérelhető, ahol szűk családi körben születésnapokt és hasonlókat ünnepeltek, étellel, itallal, zanével. Az időjárás megviccelt minket. A napsütés a szokásos intenzitású volt, úgyhogy sikerült ismét rendesen leégni, de többször is hirtelen beborult és 10-15 percig szakadt az eső. Ilyenkor a vízben ücsörögtünk, lent is víz, fent is víz...
Tegnap voltunk az első spanyol óránkon!!!
Hát hol is kezdjem... Az iskola a helyi viszonylatokhoz képest elég lepukkant, viszont teljes mértékben amerikai. A terem berendezése, tisztára mint a filmekben. Könyöklős egyszemélyes padok (diszkriminatív módon, csak jobbkezeseknek) a falakon színes feliratok üdvözlik a diákokat Mr. Gonzalez tantermében. (Minden terem ajtaján színes felirat üdvözli a diákokat. Az egyiken ez áll: Ms Lerner's little lerners!) A tentermi szabályok is rögtön az ajtó mellett olvashatók.
1. Figyelj oda az utasításokra
2. Csináld meg a feladatokat
3. Hallgatsd meg a társaidat
Az osztálytársaink, három orosz lány, egy new yorki fiú, egy lány Pakisztánból, egy Kazahsztánból, néhány amerikai és persze mi, képviselve Európát :) Mindenki velünk egyidős, úgyhogy úgy tűnik, hogy főleg azok a külföldi diákok jönnek erre az olcsó spanyol tanfolyamra, akik maguk sem hiszik, hogy hiába jöttek Amerikába, nem elég az angoltudásuk a mindennapi élethez sem...
A tanárbácsi dél-amerikai származású és még itteni viszonylatokhoz képest is borzalmasan beszél angolul. Nehezen tudtam visszatartani a röhögést, amikor közölte, hogy ebben az államban nagyon sokan olyan rosszul beszélnek angolul, hogy még ő is alig érti meg.
A tanítási módszer, elég szájbarágós, tantóbácsi sokszor elmondta, hogy ő nem siet, az a lényeg hogy megértsük és ő szívesen elmondja akár 20szor is. Na ennek megfelelően zajlik az óra. Mindent ezerszer megkérdez hogy értjük-e. És amikor ahhoz a hihetetlen bonyolult részhez értünk, hogy 1 óra 30 perckor az 1 az egyes szám és nem többes, akkor tényleg fél óráig magyarázta, és volt akinek csak a végén esett le...
Jó, jó nem vagyok gonosz, de tényleg hihetetlen, főleg a magyar oktatás után. Tényleg addig mondja és annyi féle képpen, amíg mindenki megérti.
Mellékes persze, hogy amellett hogy remekül beszél angolul körülbelül ugyanennyire süket is, és ezt még erősen rontja a teremben működő légkondi, amit persze tilos kikapcsolni, mert higgyük el, hogy nem lehet kibírni a meleget.
A tanítási stílusnak megfelelően épül fel a könyv is. Minden típuskérdést 3 oldalon keresztül feladatokkal gyakorol. Itt jegyezném meg, hogy úgy néz ki 4 hónap alatt nem tanulunk múltidőt :)))) Legalábbis nem nagyon találtunk a könyvben erre utaló jeleket.
A számokat, alapvető ragozást és néhány igét tanultunk ezen az órán. Hát igen igéket. Elég vicces volt. Szóval angolul magyaráz a bácsi, legalábbis elvileg. Angolul az ige, ugye úgy van, hogy verb (ejtsd vörb), de spanyolul a v-t b-nek ejtik, így elég érdekesen börb lett belőle, ami angolul elég közel áll a bird = madár-hoz. Szóval néztem egy darabig, hogy milyen madarakról beszél, mire leesett...
Az órát szerencsére nem tartja fél 10ig csak 9ig, úgyhogy még viszonylag emberi időben érünk haza a hajnali kelés után, és a másnapi munkához képest.
2007. augusztus 18., szombat
Hajóztunk
Sziasztok!
A hetünk hosszú volt: én egész héten egy stratégia tervező meetingen voltam, és Szilviért inkább már csak este 7-körül értem oda. Nem baj, kibróbáltuk milyen is későn érni haza, mert a következő hónapokban lesz benne részünk, mikor már spanyolra járunk hetente kétszer.
Sandra fondorlatos módon elkezdett nekünk takarékoskodni. Nem sikerült még megfejteni, miért. Az "A" variáció az, hogy 89 helyett 87-es tankolok bele, a "B", hogy most kissé dinamikusabban :D vezetem és jobban elérem a következő zöld lámpákat, a "C" pedig, hogy lelassult a km számláló. ("D": valaki benzint csempész bele éjszakánként) Mindenesetre most már 28 mérföldet is megtesz 1 gallonnal, a korábbi 26.4-es átlag helyett.
Aztán pénteken hajóra szálltunk! A héten ittlévő menedzsereknek szervezte Eric a sétahajózást, rendes volt, mert elhozhattam Szilvit is. Már régóta fentük a fogunkat erre a hajózásra: a Bayside Marketplace-ről indul egy sárga motorcsónak (a régebbi képeink között megtalálhatjátok), és 80km/h-val száguld a vízen. Szóval már előre örültünk neki. Mi egy kicsit hamarabb megérkeztünk, elmerültünk addig a nyűzsgő tömegben, majdnem vettünk magyar zászlós matricát, de azért ami sok az sok, 3 dolcsi egy 8x5 centis pici matricáért. Viszont ettünk főtt kukoricát. Ennek az elfogyasztása kissé különbözik az otthonitól: héjában főzik meg, majd lehántják és megkenik vajjal, megszórják sajttal (bár egy darabig eltart, mire megérted, hogy mit is akar a spanyol ajkú árus, mikor kérdezi, hogy kérek-e rá "Csi"-t, amit az angol "Cheese" helyett mondott). Aztán miután jól bekukoricáztunk, közelebb mentünk a hajókhoz és megláttuk Eric-éket egy másik hajónál sorbanállni. Kérdeztük, hogy mi van, és kiderült, hogy a másik (amit előre lefoglaltunk!) bezárt, és nem is lehet elérni, ezért másikkal megyünk, amit ugye nem foglaltunk le. És már nekünk nem jutott jegy. Két kollégám, Juan és Henry olyan rendesek voltak, hogy rögtön felajánlották a sajátjukat, de aztán szerencsére nem volt rá szükség, mert Eric szerzett valahogyan kettőt. Aztán kihajóztunk innen . Naplemente előtt indultunk, nagyon szép volt. Aztán valami fura dolog kezdődött. Azt tudtuk, hogy érintjük majd a "sztárok" szigeteit, de nem is tudom, mit vártunk, hogy még merre megyünk még (ugye szép sziklák nincsenek, a homokos part annyira nem érdekes). Hát az egész hajóút arról szólt, hogy végigjártuk a kis mesterséges szigeteket, amin a következő hírességek házai álltak: Gloria Estefan, Al Capone, Shakira, Puff Daddy, Enrique Iglesias, Shaquille O'Neal (akinek stílszerűen kosárpályája is volt). Mindegyik házról elmondták, hogy hány fürdő, háló és egyéb szoba található benne. És mindenhol lejátszottak valami odaillő zeneszámot (Puff Daddy-nél kitalálhatjátok, hogy az "Elestem a motorommal" ment :)). Vicces volt még, amikor a kapitány bemondta, hogy "jobb kéz felől látható a naplemente". A túra után még betoltunk egy jó kis argentín steak-et, aztán irány a kis otthonunk.
Amivel még el vagyunk foglalva az utóbbi napokban, az Dean, a hurrikán. Dean két nap alatt 1-es kategóriájú gyenge hurrikánból 4-esre nőtte ki magát, és már annak is a tetején mozog. Most 150 mérföld/órás szelek leledzenek benne, amit elég nehéz elképzelni, mintha 240 km/h val az autópályán kihajolnál az ablakon. Egyelőre minden jel arra mutat, hogy elkerül jó messze minket, bár Henry mondta, hogy két éve Wilma megállt a Yucatan-félszigeten, és visszafordult és "elkirándult" Miamiba.Olyan megfoghatatlan az egész. A TVében azt látod, hogy jólfésült, mosolygós meteorológus vidáman mutogatja a kezével, hogy csavarodik-tekeredik és vonul a piros folt az infra felvételeken; a másik oldalról meg mutatják, hogy milyen pusztítást csinált, ahol már elhaladt.
Emellett van még egy projektünk: növényt termesztünk. Még mielőtt Szilvi kijött, beáztattam egy avokádómagot speciális módon: vízbe.:) Az elején nehezen akart megindulni, de most már 10 centis hajtása van, és hatalmas gyökere. Vettünk neki cserepet, de virágföldet csak nagy kiszerelésben lehet kapni, és drága is, tehát marad a "szerezzünk a szomszéd kertjéből" megoldás, csak meg kell várni, hogy leszálljon az éj, és elindulunk földet csenni.
A hetünk hosszú volt: én egész héten egy stratégia tervező meetingen voltam, és Szilviért inkább már csak este 7-körül értem oda. Nem baj, kibróbáltuk milyen is későn érni haza, mert a következő hónapokban lesz benne részünk, mikor már spanyolra járunk hetente kétszer.
Sandra fondorlatos módon elkezdett nekünk takarékoskodni. Nem sikerült még megfejteni, miért. Az "A" variáció az, hogy 89 helyett 87-es tankolok bele, a "B", hogy most kissé dinamikusabban :D vezetem és jobban elérem a következő zöld lámpákat, a "C" pedig, hogy lelassult a km számláló. ("D": valaki benzint csempész bele éjszakánként) Mindenesetre most már 28 mérföldet is megtesz 1 gallonnal, a korábbi 26.4-es átlag helyett.
Aztán pénteken hajóra szálltunk! A héten ittlévő menedzsereknek szervezte Eric a sétahajózást, rendes volt, mert elhozhattam Szilvit is. Már régóta fentük a fogunkat erre a hajózásra: a Bayside Marketplace-ről indul egy sárga motorcsónak (a régebbi képeink között megtalálhatjátok), és 80km/h-val száguld a vízen. Szóval már előre örültünk neki. Mi egy kicsit hamarabb megérkeztünk, elmerültünk addig a nyűzsgő tömegben, majdnem vettünk magyar zászlós matricát, de azért ami sok az sok, 3 dolcsi egy 8x5 centis pici matricáért. Viszont ettünk főtt kukoricát. Ennek az elfogyasztása kissé különbözik az otthonitól: héjában főzik meg, majd lehántják és megkenik vajjal, megszórják sajttal (bár egy darabig eltart, mire megérted, hogy mit is akar a spanyol ajkú árus, mikor kérdezi, hogy kérek-e rá "Csi"-t, amit az angol "Cheese" helyett mondott). Aztán miután jól bekukoricáztunk, közelebb mentünk a hajókhoz és megláttuk Eric-éket egy másik hajónál sorbanállni. Kérdeztük, hogy mi van, és kiderült, hogy a másik (amit előre lefoglaltunk!) bezárt, és nem is lehet elérni, ezért másikkal megyünk, amit ugye nem foglaltunk le. És már nekünk nem jutott jegy. Két kollégám, Juan és Henry olyan rendesek voltak, hogy rögtön felajánlották a sajátjukat, de aztán szerencsére nem volt rá szükség, mert Eric szerzett valahogyan kettőt. Aztán kihajóztunk innen . Naplemente előtt indultunk, nagyon szép volt. Aztán valami fura dolog kezdődött. Azt tudtuk, hogy érintjük majd a "sztárok" szigeteit, de nem is tudom, mit vártunk, hogy még merre megyünk még (ugye szép sziklák nincsenek, a homokos part annyira nem érdekes). Hát az egész hajóút arról szólt, hogy végigjártuk a kis mesterséges szigeteket, amin a következő hírességek házai álltak: Gloria Estefan, Al Capone, Shakira, Puff Daddy, Enrique Iglesias, Shaquille O'Neal (akinek stílszerűen kosárpályája is volt). Mindegyik házról elmondták, hogy hány fürdő, háló és egyéb szoba található benne. És mindenhol lejátszottak valami odaillő zeneszámot (Puff Daddy-nél kitalálhatjátok, hogy az "Elestem a motorommal" ment :)). Vicces volt még, amikor a kapitány bemondta, hogy "jobb kéz felől látható a naplemente". A túra után még betoltunk egy jó kis argentín steak-et, aztán irány a kis otthonunk.
Amivel még el vagyunk foglalva az utóbbi napokban, az Dean, a hurrikán. Dean két nap alatt 1-es kategóriájú gyenge hurrikánból 4-esre nőtte ki magát, és már annak is a tetején mozog. Most 150 mérföld/órás szelek leledzenek benne, amit elég nehéz elképzelni, mintha 240 km/h val az autópályán kihajolnál az ablakon. Egyelőre minden jel arra mutat, hogy elkerül jó messze minket, bár Henry mondta, hogy két éve Wilma megállt a Yucatan-félszigeten, és visszafordult és "elkirándult" Miamiba.Olyan megfoghatatlan az egész. A TVében azt látod, hogy jólfésült, mosolygós meteorológus vidáman mutogatja a kezével, hogy csavarodik-tekeredik és vonul a piros folt az infra felvételeken; a másik oldalról meg mutatják, hogy milyen pusztítást csinált, ahol már elhaladt.
Emellett van még egy projektünk: növényt termesztünk. Még mielőtt Szilvi kijött, beáztattam egy avokádómagot speciális módon: vízbe.:) Az elején nehezen akart megindulni, de most már 10 centis hajtása van, és hatalmas gyökere. Vettünk neki cserepet, de virágföldet csak nagy kiszerelésben lehet kapni, és drága is, tehát marad a "szerezzünk a szomszéd kertjéből" megoldás, csak meg kell várni, hogy leszálljon az éj, és elindulunk földet csenni.
2007. augusztus 14., kedd
Dean
Sziasztok!
Ő itt Dean. (megj. Peti: Én csak Dékán úrnak hívom.) Már jó pár napja figyeljük. Az óceán közepén született és azóta folyamatosan mozgásban van. Eleinte még csak névtelen szellőcske volt, de mostmár Ő Dean, a trópusi vihar. Aggódó szüleinknek: Lassan mozog és folyamatosan rajta tartjuk a szemünket, ha erre venné az útját fel vagyunk rá készülve.
Ha van kedvetek itt Ti is szemmel tarthatjátok.
Ő itt Dean. (megj. Peti: Én csak Dékán úrnak hívom.) Már jó pár napja figyeljük. Az óceán közepén született és azóta folyamatosan mozgásban van. Eleinte még csak névtelen szellőcske volt, de mostmár Ő Dean, a trópusi vihar. Aggódó szüleinknek: Lassan mozog és folyamatosan rajta tartjuk a szemünket, ha erre venné az útját fel vagyunk rá készülve.
Ha van kedvetek itt Ti is szemmel tarthatjátok.
2007. augusztus 13., hétfő
Jai Alai és Monostor
Szilvi:
Sziasztok! Ismét én.
Megint eltelt egy hét. A hétköznapok eléggé egyformán. Mindkettőnknek sok munkája van. Én San Francisco-ba és Argentínába terveztem konyhákat, Peti pedig a dél-amerikai régió laborhálózatát próbálja felmérni.
Pénteken azonban később mentünk dolgozni mindketten. Először az én Social Security kártyámat (olyasmi mint otthon a TB kártya) próbáltuk megrendelni, ami azért nem ment zökkenőmentesen. Az iroda 8:30-kor nyitott, odamentünk jóval előtte, hogy hamar végezzünk. Ketten voltak előttünk, amikor odaértünk. Az érdekes azonban az volt, hogy többen érkeztek utánunk is, főleg spanyol munkanélküliek, vagy munkát igénylők. Az amerikaiak nagy sorbanállási mániája itt nem tükröződött... Mondanom se kell hogy az előttünk várakozó idős hölgy udvariasan mindenkit maga elé engedett, de tette ezt úgy hogy mi véltelenül se tudtuk kikerülni. Aztán szemfülesek voltunk, és a ha "Ti így Mi is így" elv alapján elsőként szálltunk be a liftbe, csakhogy kiszállásnál így sikerült az abszolut tuti biztos utolsó helyet megszereznünk. Szóval utolsóként kaptunk sorszámot... Az ügyintézés hatékonyságát sok otthoni hivatalhoz tudnám hasonlítani, de itt az egy főre jutó 10 percnyi ügyintézés után a kedves hölgyek minden ügyfél után pár perces szünetet is tartottak. Majdnem 2 óránkba került de 10 napon belül postán megkapom, reméljük, mert ha vissza kell menni...
Ezek után a helyi felnőttképzési központba indultunk. Ahol spanyol tanfolyamra fogunk járni hetente kétszer esténként. :)
Az ügyintéző néni hihetetlen kedvesen mindig mindent Ádámtól és Évától kezdett el megmagyarázni. Kérdeztük Tőle, hogy parkolni lehet e valahol, mert az iskola fizetős övezet közepén van, és azért vicces lenne többet fizetni a parkolásért, mint a tanfolyamért magáért. Na a válasz: Ha az iskola tanárai lennétek, akkor parkolhatnátok az iskola előtti parkolóban. De hát, ugye nem vagytok tanárok, ezért nem lehet. Ha az iskola alkalmazottai lennétek akkor parkolhatnátok az iskola melleti parkolóban, de ugye nem vagytok azok, tehát nem lehet. Vagyis lehetni lehet, csak kerékbilincset is kaptok hozzá... Aztán van egy parkoló a sportpálya mögött, de azt nem szokták kinyitni, szóval ott elég nehéz lenne. És van egy parkoló az iskolától balra. Na ott lehet parkolni Nektek, de csak akkor ha megkapjátok a parkolási engedélyt. Amit természetesen, mint az iskola diákjai megkaphattok, de el kell menni ehhez és ehhez az ablakhoz...
Szóval vicces volt. De kaptunk fényképes káryát meg parkolási engedélyt matricával, ami már Sandrán virít.Úgyhogy aug. 21-től dec 20-ig minden kedden és csütörtökön, munka után este 6:30 és 9:30 között spanyol órán leszünk :))))
Felmerült bennünk a kérdés, hogy vajon rajtunk kívül ki fog még spanyol tanfolyamra járni, itt Miami közepén, ahol amúgy inkább az angollal szokott sokaknak problémája lenni. Kiváncsian várjuk, és persze majd beszámolunk róla.
Szombaton elmentünk megnézni egy jellegzetes helyi sportot a Jai-Alai-t (ejtsd: háj-láj). A sport baszk földről származik, onnan került Kubába, aztán ide. A játékot ketten illetve négyen játszák egyszerre, természetesen egy-egy illetve két-két játékos egymás ellen. A jobb kezükön egy bicikli sárhányóra hasonlító szerkezet, amivel elkapják, majd jellegzetes mozdulattal dobják ismét el a labdát. Ilyenkor a labda akár 250 km/h-val is mehet. A játéktér hossza körülbelül 30 méter lehet és a labda a hátsó falról is visszapattanhat. Mielőtt elkapják egyet pattanhat a földön, de a falon többet is. A labda kicsit kissebb egy teniszlabdánál, hangra pedig a pinpong labdához hasonlított. Izgalmas játék, főleg ha négyen játsszák. Volt hogy percekig nem is pattant a labda a földön, hanem még a levegőben elkapták és egyből dobták is el. Nagyon látványos, amikor úgy kapják el a labdát, hogy felugranak lábbal a falra és kézzel felnyúlva, szinte leszedik a falról. És foglalmam sincs, hogy tudják kiszámítani, hogy hova fog pattanni... Még egy érdekesség: Minden mérkőzés előtt az összes játékos bevonul a pályára és "ütőjüket" egyszerre felemelve üdvözlik a bírókat és egymást, mindezt spanyolos bikaviadalos zenére :)
Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy ilyen lepukkant stadiont nem gondoltam, hogy látni fogunk. Látszik, hogy nem ez Amerika legfelkapottabb sportja. Kopott, elhasznált székek, a falról néhol hiányzik a burkolat. Óriási kijelzőkön lehet viszont követni az ország számos helyéről a baseball, rögbi és lovi versenyeket és természetesen fogadni is lehet mindenre. Ja, és bár zárt stadionról beszélünk, a szúnyogok száma nem elhanyagolható, és aznap este, hogy ott voltunk, tuti nem éheztek...
Vasárnap az Ancient Spanish Monastery-t néztük meg ( Ősi spanyol monostor). Furcsa, hogy nem volt kiről elnevezni vagy csak az egyszerűség kedvéért, ki tudja...
Igen sok érdekesség kapcsolódik hozzá. De kezdjük az elején. A monostor Spanyolországból származik. Igen! Nem elírtam! Az 1140es években épült Spanyolországban, majd az 1900as évek elején egy vastag pénztárcájú úr úgy döntött, hogy átköltözteti az óceán ezen oldalára. A monostort kövekre szedték és bedobozolták. Majd egy hosszú hajókázás után itt kötött ki. 90 ember 23 napon keresztül nyitotta ki a ládákat, amikben a kövek lapultak. Majd megkezdődött az óriási puzzle... És összerakták. Aztán elégették a ládákat, amikben a kövek utaztak és a nagy adag szén alján 7 tonna szöget szedtek össze... A monostor nagyon szép. A kertje sem kevésbé. Óriási fák, mindenhol hihetetlen zöld a növényzet.
Manapság főleg esküvőket rendeznek benne, amire teljes mértékben fel vannak készülve, elég illúzióromboló az ódon falak között óriási légkondi-gépekkel találkozni...
Ma pedig már ismét túl vagyunk egy hétfőn...
Sziasztok! Ismét én.
Megint eltelt egy hét. A hétköznapok eléggé egyformán. Mindkettőnknek sok munkája van. Én San Francisco-ba és Argentínába terveztem konyhákat, Peti pedig a dél-amerikai régió laborhálózatát próbálja felmérni.
Pénteken azonban később mentünk dolgozni mindketten. Először az én Social Security kártyámat (olyasmi mint otthon a TB kártya) próbáltuk megrendelni, ami azért nem ment zökkenőmentesen. Az iroda 8:30-kor nyitott, odamentünk jóval előtte, hogy hamar végezzünk. Ketten voltak előttünk, amikor odaértünk. Az érdekes azonban az volt, hogy többen érkeztek utánunk is, főleg spanyol munkanélküliek, vagy munkát igénylők. Az amerikaiak nagy sorbanállási mániája itt nem tükröződött... Mondanom se kell hogy az előttünk várakozó idős hölgy udvariasan mindenkit maga elé engedett, de tette ezt úgy hogy mi véltelenül se tudtuk kikerülni. Aztán szemfülesek voltunk, és a ha "Ti így Mi is így" elv alapján elsőként szálltunk be a liftbe, csakhogy kiszállásnál így sikerült az abszolut tuti biztos utolsó helyet megszereznünk. Szóval utolsóként kaptunk sorszámot... Az ügyintézés hatékonyságát sok otthoni hivatalhoz tudnám hasonlítani, de itt az egy főre jutó 10 percnyi ügyintézés után a kedves hölgyek minden ügyfél után pár perces szünetet is tartottak. Majdnem 2 óránkba került de 10 napon belül postán megkapom, reméljük, mert ha vissza kell menni...
Ezek után a helyi felnőttképzési központba indultunk. Ahol spanyol tanfolyamra fogunk járni hetente kétszer esténként. :)
Az ügyintéző néni hihetetlen kedvesen mindig mindent Ádámtól és Évától kezdett el megmagyarázni. Kérdeztük Tőle, hogy parkolni lehet e valahol, mert az iskola fizetős övezet közepén van, és azért vicces lenne többet fizetni a parkolásért, mint a tanfolyamért magáért. Na a válasz: Ha az iskola tanárai lennétek, akkor parkolhatnátok az iskola előtti parkolóban. De hát, ugye nem vagytok tanárok, ezért nem lehet. Ha az iskola alkalmazottai lennétek akkor parkolhatnátok az iskola melleti parkolóban, de ugye nem vagytok azok, tehát nem lehet. Vagyis lehetni lehet, csak kerékbilincset is kaptok hozzá... Aztán van egy parkoló a sportpálya mögött, de azt nem szokták kinyitni, szóval ott elég nehéz lenne. És van egy parkoló az iskolától balra. Na ott lehet parkolni Nektek, de csak akkor ha megkapjátok a parkolási engedélyt. Amit természetesen, mint az iskola diákjai megkaphattok, de el kell menni ehhez és ehhez az ablakhoz...
Szóval vicces volt. De kaptunk fényképes káryát meg parkolási engedélyt matricával, ami már Sandrán virít.Úgyhogy aug. 21-től dec 20-ig minden kedden és csütörtökön, munka után este 6:30 és 9:30 között spanyol órán leszünk :))))
Felmerült bennünk a kérdés, hogy vajon rajtunk kívül ki fog még spanyol tanfolyamra járni, itt Miami közepén, ahol amúgy inkább az angollal szokott sokaknak problémája lenni. Kiváncsian várjuk, és persze majd beszámolunk róla.
Szombaton elmentünk megnézni egy jellegzetes helyi sportot a Jai-Alai-t (ejtsd: háj-láj). A sport baszk földről származik, onnan került Kubába, aztán ide. A játékot ketten illetve négyen játszák egyszerre, természetesen egy-egy illetve két-két játékos egymás ellen. A jobb kezükön egy bicikli sárhányóra hasonlító szerkezet, amivel elkapják, majd jellegzetes mozdulattal dobják ismét el a labdát. Ilyenkor a labda akár 250 km/h-val is mehet. A játéktér hossza körülbelül 30 méter lehet és a labda a hátsó falról is visszapattanhat. Mielőtt elkapják egyet pattanhat a földön, de a falon többet is. A labda kicsit kissebb egy teniszlabdánál, hangra pedig a pinpong labdához hasonlított. Izgalmas játék, főleg ha négyen játsszák. Volt hogy percekig nem is pattant a labda a földön, hanem még a levegőben elkapták és egyből dobták is el. Nagyon látványos, amikor úgy kapják el a labdát, hogy felugranak lábbal a falra és kézzel felnyúlva, szinte leszedik a falról. És foglalmam sincs, hogy tudják kiszámítani, hogy hova fog pattanni... Még egy érdekesség: Minden mérkőzés előtt az összes játékos bevonul a pályára és "ütőjüket" egyszerre felemelve üdvözlik a bírókat és egymást, mindezt spanyolos bikaviadalos zenére :)
Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy ilyen lepukkant stadiont nem gondoltam, hogy látni fogunk. Látszik, hogy nem ez Amerika legfelkapottabb sportja. Kopott, elhasznált székek, a falról néhol hiányzik a burkolat. Óriási kijelzőkön lehet viszont követni az ország számos helyéről a baseball, rögbi és lovi versenyeket és természetesen fogadni is lehet mindenre. Ja, és bár zárt stadionról beszélünk, a szúnyogok száma nem elhanyagolható, és aznap este, hogy ott voltunk, tuti nem éheztek...
Vasárnap az Ancient Spanish Monastery-t néztük meg ( Ősi spanyol monostor). Furcsa, hogy nem volt kiről elnevezni vagy csak az egyszerűség kedvéért, ki tudja...
Igen sok érdekesség kapcsolódik hozzá. De kezdjük az elején. A monostor Spanyolországból származik. Igen! Nem elírtam! Az 1140es években épült Spanyolországban, majd az 1900as évek elején egy vastag pénztárcájú úr úgy döntött, hogy átköltözteti az óceán ezen oldalára. A monostort kövekre szedték és bedobozolták. Majd egy hosszú hajókázás után itt kötött ki. 90 ember 23 napon keresztül nyitotta ki a ládákat, amikben a kövek lapultak. Majd megkezdődött az óriási puzzle... És összerakták. Aztán elégették a ládákat, amikben a kövek utaztak és a nagy adag szén alján 7 tonna szöget szedtek össze... A monostor nagyon szép. A kertje sem kevésbé. Óriási fák, mindenhol hihetetlen zöld a növényzet.
Manapság főleg esküvőket rendeznek benne, amire teljes mértékben fel vannak készülve, elég illúzióromboló az ódon falak között óriási légkondi-gépekkel találkozni...
Ma pedig már ismét túl vagyunk egy hétfőn...
2007. augusztus 5., vasárnap
Miami Zoo
Szilvi:
Sziasztok!
Ismét én. Azért nem engedem a teljes hatalom visszavételt :)
A hétről csak gyorsan, röviden, pár mondatban. Szerencsére a főnökömék úgy döntöttek, hogy jól megérdemelt vakációra utaznak egy teljes hétre, jó messzire, Mexikóba. Innen is zaklattak minket naponta többször is telefonon és e-mailben is, de azért mégsem ugyanaz. Sajnos azonban hétfőn már jönnek megint. Az alaphangerő triplájára emelkedik és még sorolhatnám... Nagyon sok a megrendelés, nagyon sok a munkám, szerencsére élvezem, de hét végére már nagyon elfáradunk. Peti is. A héten tréning volt, persze spanyolul, de erről majd beszámol Ő bővebben.
A szürke hétköznapokról ennyit és jöjjön az igencsak jól sikerült szombati nap.
Úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk a Miami Metro Zoo-ba, az itteni állatkertbe. Jó döntés volt! :)
Isteni időnk volt, mondhatnám túlságosan is. Verőfényes napsütés egész nap, sikerült ismét letesztelni, hogy mennyire vagyunk fehérbőrűek, de megérte! Körülbelül délre értünk oda. Nincs olyan messze, kocsival 40 perc volt az út. És nagy tábla állt a bejáratnál Miami Zoo. Befordultunk és csak mentünk, mentünk az úton, pedig már bent voltunk az állatkert területén. És ez volt a bevezető út.
Megvettük a belépőjegyet, aztán már láttuk is a flamingókat. Gyönyörűen kialakított terület. Mindenhol szép, gondozott a fű, tisztaság. Ami nagyon tetszett, hogy kerítés nagyon kevés helyen van, inkább ügyesen kialakított árkok választanak el az állatoktól és nem nagy vas rácsok. A meleghez szokott állatok nagyon jól érzik magukat, de például szegény macik, lógó nyelvvel az árnyékban próbálták túlélni ezt a napot is. Az állatkert területe óriási és még egy ugyanakkora területet most építenek, szóval akkor már bejárhatatlan lesz egy nap alatt. A kialakított utak mentén 50-100 méterenként, vizet permetező kutak állnak. Mondanom se kell, hogy egyiktől a máiksig haladtunk. 33 fok volt és a pára a szokásos...
Az állatkert területén van egy motromoverhez hasonlító járat, mely szintén 1 emelet magasban járja körbe az állatokat, a vicces benne, hogy amikor elmegy fölötted a működő légkonditól csöpög rád a meleg víz, na az elég jó.
Kicsit hiányoltuk a helyi jellegzetes állatokat. Összesen két kókadt krokodil áztatta magát a tavacskájában, sehol a nagy aligátorok, de azokat majd megnézzük Everglades-ben.
Több helyen épületben, ahol hála' az égnek légkondi is volt, üvegen át lehett nézni az állatokat. Több ilyenben víz alól a kacsákat, halakat, vicces volt. Közvetlenül a krokodilok után egy tapír párocska élte épp életének intim pillanatait. Annyira vicces volt ahogy a szülők a másik irányban lévő, egyáltalán nem érdekes madarak felé próbálták terelgetni csemetéiket :)
Volt afrikai és ázsiai elefánt is, egyet kivéve, mind csak a fenekét volt hajlandó velem fényképen megörökíteni. De az az egy még puszit is kapott érte :)
2 órakor Wildlife Show kezdődött. Mókás papagájok. Megtanították őket bizonyos hangok utánzására. Az egyik zseniálisan utánozta a macskát, tyúkot, illetve köszönt hangos "hellooooooo"-val, a másik a számítógépes játékok teljes hangrepertoárjának bemutatása után, bombának álcázta magát, ami nagy sivítás után hangosan felrobban, ezt a közönség nagy nevetéssel jutalmazta, amihez a papagáj is csatlakozott és emberi nevetést utánozva alaposan kiröhögte magát.
Következett egy igencsak szégyenlős majmocska, aki úgy döntött jutalomfalat ide vagy oda, nagyon meleg van a színpadon és nem volt hajlandó kijönni a díszletek mögül.
A nagymacskák nem mutattak túl sokat magukból, az árnyékban heverésztek, nem csodálom, én is szívesen húzódtam volna az árnyékba. De volt tigris, oroszlán, hiána meg vad kutya is.
Aztán jöttek a majmok. A csimpánzok. A felnőttek lassan sétálgatva rágcsáltak mindenféle zöldségeket, a kicsi viszont a haladásnak a bukfencezéssel kombinált formáját ismerte :)
A gorillák látványosan szenvedtek. Csukott szemmel fogták a fejüket és a "nem hiszem el, hogy ilyen meleg van" arcot vágtak :)
Egy nagy kifutóban zebrák, antilopok, struccok és zsiráfok voltak együtt. A zsiráfok igencsak jóltáplált egyedek voltak, ugyanis őket külön pénzért ugyan de mindenki etette.
Aztán az ausztrál állatok felé mentünk tovább. Láttunk varacskos disznót, kengurut, és belassult koalát is. Nagyon aranyos volt, de totálisan nemtörődöm, üveges szemekkel bámult ránk. Nagyon érdekes volt egy ausztrál fa fajta, aminek a törzse a szívárvány színeiben pompázik, tisztára olyan mintha egy festő összekente volna, de nem, ezt a természet csinálja ilyenre.
Óriásteknősből is volt több is, hihetetlen nagyok, legalább egy méter hosszúak, kb 500 kilót nyomnak, és hangosakat nyögnek minden elindulásnál és megállásnál. Még soha nem láttam ilyen nagy teknősöket, sokáig néztük őket.
Lassan elindultunk a kijárat felé, hazafelé nagy dugóban lépésben haladtunk órákig...
Ma már bevásároltunk, most főzöcskézünk és délután irány az óceán.
Sziasztok
Sziasztok!
Ismét én. Azért nem engedem a teljes hatalom visszavételt :)
A hétről csak gyorsan, röviden, pár mondatban. Szerencsére a főnökömék úgy döntöttek, hogy jól megérdemelt vakációra utaznak egy teljes hétre, jó messzire, Mexikóba. Innen is zaklattak minket naponta többször is telefonon és e-mailben is, de azért mégsem ugyanaz. Sajnos azonban hétfőn már jönnek megint. Az alaphangerő triplájára emelkedik és még sorolhatnám... Nagyon sok a megrendelés, nagyon sok a munkám, szerencsére élvezem, de hét végére már nagyon elfáradunk. Peti is. A héten tréning volt, persze spanyolul, de erről majd beszámol Ő bővebben.
A szürke hétköznapokról ennyit és jöjjön az igencsak jól sikerült szombati nap.
Úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk a Miami Metro Zoo-ba, az itteni állatkertbe. Jó döntés volt! :)
Isteni időnk volt, mondhatnám túlságosan is. Verőfényes napsütés egész nap, sikerült ismét letesztelni, hogy mennyire vagyunk fehérbőrűek, de megérte! Körülbelül délre értünk oda. Nincs olyan messze, kocsival 40 perc volt az út. És nagy tábla állt a bejáratnál Miami Zoo. Befordultunk és csak mentünk, mentünk az úton, pedig már bent voltunk az állatkert területén. És ez volt a bevezető út.
Megvettük a belépőjegyet, aztán már láttuk is a flamingókat. Gyönyörűen kialakított terület. Mindenhol szép, gondozott a fű, tisztaság. Ami nagyon tetszett, hogy kerítés nagyon kevés helyen van, inkább ügyesen kialakított árkok választanak el az állatoktól és nem nagy vas rácsok. A meleghez szokott állatok nagyon jól érzik magukat, de például szegény macik, lógó nyelvvel az árnyékban próbálták túlélni ezt a napot is. Az állatkert területe óriási és még egy ugyanakkora területet most építenek, szóval akkor már bejárhatatlan lesz egy nap alatt. A kialakított utak mentén 50-100 méterenként, vizet permetező kutak állnak. Mondanom se kell, hogy egyiktől a máiksig haladtunk. 33 fok volt és a pára a szokásos...
Az állatkert területén van egy motromoverhez hasonlító járat, mely szintén 1 emelet magasban járja körbe az állatokat, a vicces benne, hogy amikor elmegy fölötted a működő légkonditól csöpög rád a meleg víz, na az elég jó.
Kicsit hiányoltuk a helyi jellegzetes állatokat. Összesen két kókadt krokodil áztatta magát a tavacskájában, sehol a nagy aligátorok, de azokat majd megnézzük Everglades-ben.
Több helyen épületben, ahol hála' az égnek légkondi is volt, üvegen át lehett nézni az állatokat. Több ilyenben víz alól a kacsákat, halakat, vicces volt. Közvetlenül a krokodilok után egy tapír párocska élte épp életének intim pillanatait. Annyira vicces volt ahogy a szülők a másik irányban lévő, egyáltalán nem érdekes madarak felé próbálták terelgetni csemetéiket :)
Volt afrikai és ázsiai elefánt is, egyet kivéve, mind csak a fenekét volt hajlandó velem fényképen megörökíteni. De az az egy még puszit is kapott érte :)
2 órakor Wildlife Show kezdődött. Mókás papagájok. Megtanították őket bizonyos hangok utánzására. Az egyik zseniálisan utánozta a macskát, tyúkot, illetve köszönt hangos "hellooooooo"-val, a másik a számítógépes játékok teljes hangrepertoárjának bemutatása után, bombának álcázta magát, ami nagy sivítás után hangosan felrobban, ezt a közönség nagy nevetéssel jutalmazta, amihez a papagáj is csatlakozott és emberi nevetést utánozva alaposan kiröhögte magát.
Következett egy igencsak szégyenlős majmocska, aki úgy döntött jutalomfalat ide vagy oda, nagyon meleg van a színpadon és nem volt hajlandó kijönni a díszletek mögül.
A nagymacskák nem mutattak túl sokat magukból, az árnyékban heverésztek, nem csodálom, én is szívesen húzódtam volna az árnyékba. De volt tigris, oroszlán, hiána meg vad kutya is.
Aztán jöttek a majmok. A csimpánzok. A felnőttek lassan sétálgatva rágcsáltak mindenféle zöldségeket, a kicsi viszont a haladásnak a bukfencezéssel kombinált formáját ismerte :)
A gorillák látványosan szenvedtek. Csukott szemmel fogták a fejüket és a "nem hiszem el, hogy ilyen meleg van" arcot vágtak :)
Egy nagy kifutóban zebrák, antilopok, struccok és zsiráfok voltak együtt. A zsiráfok igencsak jóltáplált egyedek voltak, ugyanis őket külön pénzért ugyan de mindenki etette.
Aztán az ausztrál állatok felé mentünk tovább. Láttunk varacskos disznót, kengurut, és belassult koalát is. Nagyon aranyos volt, de totálisan nemtörődöm, üveges szemekkel bámult ránk. Nagyon érdekes volt egy ausztrál fa fajta, aminek a törzse a szívárvány színeiben pompázik, tisztára olyan mintha egy festő összekente volna, de nem, ezt a természet csinálja ilyenre.
Óriásteknősből is volt több is, hihetetlen nagyok, legalább egy méter hosszúak, kb 500 kilót nyomnak, és hangosakat nyögnek minden elindulásnál és megállásnál. Még soha nem láttam ilyen nagy teknősöket, sokáig néztük őket.
Lassan elindultunk a kijárat felé, hazafelé nagy dugóban lépésben haladtunk órákig...
Ma már bevásároltunk, most főzöcskézünk és délután irány az óceán.
Sziasztok
2007. július 29., vasárnap
Buli és mikró
Peti:Sziasztok!
Újra itt a blog színterén! De a családi béke érdekében egy bekezdést hagyok írni Szilvinek is :). Hol kezdjem? Szilvi mondja,hogy ne hagyjam ki, hogy megnéztük az Estét. Koltai új filmjét a top 10 között játsszák itt a mozikban, ami azért elég nagy szó. Elmentünk egy bevásárlóközpont mozijába hétközben. Lehet, hogy az időpont miatt, de rajtunk kívül senki sem volt a moziban. (De nem a film miatt, mert a szomszédos teremben a Harry Potterre sem jött senki, ami pedig itt is elég népszerű). Amúgy hétközben a munkán kívül másra nagyon nem jut időnk. Általában leugrunk megmártózni esténként a parta, amíg Szilvi nem volt itt, egyedül nem nagyon mentem le, de ő mindig leráncigál, és nem bánom :). Most hétvégén vendégeink vannak, Washington,DC-ből jött le hozzánk Juli, Rita és Tamás, ösztöndíjtársaim. Pénteken laza 3 órát késett a gépük, mesélték, hogy a többi utas a jellemző amerikai mentalitással türelmesen kivárta, senki sem háborodott fel, pedig szinte semmi tájékoztatást nem kaptak. Tegnap este belevetettük magunkat az éjszakába, kezdésképp sétáltunk az Ocean Drive-on, majd beültünk egy koktélra az exkluzív DeLano-ba. Aztán egy óceánparti hotel emeleti teraszos klubjában táncoltunk hajnalig. Bár a végefelé a néger DJ a hip-hop-os ízlésével válogatta a számokat, de azért jó volt. Most már, hogy viszonylag régebb óta itt vagyok, egyre kevésbé van az "Úristen, mit keresek én itt???" érzésem, de ott akkor a teraszon táncolva, jobbra pillantva az óceán megint rám tört ez az érzés. Aztán jött a mai nap! Reggel kinéztünk egy jónak ígérkező kiárusítást aztán beültünk Sandrába és elmentünk. Ugye már elég régóta egy mikróra vadászunk, de boltban drága, kiárusításon meg még nem láttunk. Aztán odaértünk. És ott volt. Ő. A lágy pázsit szélén a törött lábú székek, babaruhák és egy monitor mellett megláttuk A MIKRÓ-t. Igyekeztünk nem túl izgatottnak és boldognak tűnni (a licitálás maximalizálása, illetve minimalizálása végett). Itt megjegyzem, hogy az a tapasztalatunk, hogy minden ilyen kiárusításon van egy emberke, akivel az átlagnál jóval kifizetődőbb alkudozni. Na itt egy nagydarab kövér srác volt a befutó. Megkérdeztem, "Hogyé' a mikró". Rám néz, szinte azt lehetett látni a szemében,hogy "Normáélisak vagytok, ezt akarjátok megvenni?". Aztán mondja, hogy "Five bucks". Szóval öt dollárért vettünk egy működő, digitális kijelzős mikrót! :D Ezután még kinéztünk egy rádiós magnós CD-lejátszót, amin a CD rész nem működik, szóval azt is elhoztuk $5-ért. Utána betértünk a kedvenc haiti éttermünkbe, és - most már óvatosabban - egy adagot rendeltünk kettőnknek. Hát degeszre ettük magunkat. Ebéd közben kellemes zene szólt. Aztán eltelt öt perc, és mintha még mindig ugyanaz a szám szólna. Még 5 perc, és akkor már a "határozottan volt már ez a rész" érzés következett. Igen, egy számot ismételtek, amig ott voltunk, kb 7-8 szor. És sem a dolgozókat sem a vendégeket nem zavarta látszólag. Gondolkodtunk, hogy elkérjük a paramétereit, hogy megszerezzük magunknak, annyira belemászott a fülünkbe (de azért annyira nem volt jó). Most pedig ülünk az ágyon, és várjuk, hogy visszajöjjenek a lányok/fiúk, hogy csináljunk egy közös borozgatós vacsorát. Aztán holnap újra belelépünk a mókuskerékbe, SZilvi kapott jó sok konyhát, többet dolgozik, mint a főállású kollégái, én pedig megbeszéléseket folytatok a brazil, kolumbiai és mexikói laborvezetőkkel.
Újra itt a blog színterén! De a családi béke érdekében egy bekezdést hagyok írni Szilvinek is :). Hol kezdjem? Szilvi mondja,hogy ne hagyjam ki, hogy megnéztük az Estét. Koltai új filmjét a top 10 között játsszák itt a mozikban, ami azért elég nagy szó. Elmentünk egy bevásárlóközpont mozijába hétközben. Lehet, hogy az időpont miatt, de rajtunk kívül senki sem volt a moziban. (De nem a film miatt, mert a szomszédos teremben a Harry Potterre sem jött senki, ami pedig itt is elég népszerű). Amúgy hétközben a munkán kívül másra nagyon nem jut időnk. Általában leugrunk megmártózni esténként a parta, amíg Szilvi nem volt itt, egyedül nem nagyon mentem le, de ő mindig leráncigál, és nem bánom :). Most hétvégén vendégeink vannak, Washington,DC-ből jött le hozzánk Juli, Rita és Tamás, ösztöndíjtársaim. Pénteken laza 3 órát késett a gépük, mesélték, hogy a többi utas a jellemző amerikai mentalitással türelmesen kivárta, senki sem háborodott fel, pedig szinte semmi tájékoztatást nem kaptak. Tegnap este belevetettük magunkat az éjszakába, kezdésképp sétáltunk az Ocean Drive-on, majd beültünk egy koktélra az exkluzív DeLano-ba. Aztán egy óceánparti hotel emeleti teraszos klubjában táncoltunk hajnalig. Bár a végefelé a néger DJ a hip-hop-os ízlésével válogatta a számokat, de azért jó volt. Most már, hogy viszonylag régebb óta itt vagyok, egyre kevésbé van az "Úristen, mit keresek én itt???" érzésem, de ott akkor a teraszon táncolva, jobbra pillantva az óceán megint rám tört ez az érzés. Aztán jött a mai nap! Reggel kinéztünk egy jónak ígérkező kiárusítást aztán beültünk Sandrába és elmentünk. Ugye már elég régóta egy mikróra vadászunk, de boltban drága, kiárusításon meg még nem láttunk. Aztán odaértünk. És ott volt. Ő. A lágy pázsit szélén a törött lábú székek, babaruhák és egy monitor mellett megláttuk A MIKRÓ-t. Igyekeztünk nem túl izgatottnak és boldognak tűnni (a licitálás maximalizálása, illetve minimalizálása végett). Itt megjegyzem, hogy az a tapasztalatunk, hogy minden ilyen kiárusításon van egy emberke, akivel az átlagnál jóval kifizetődőbb alkudozni. Na itt egy nagydarab kövér srác volt a befutó. Megkérdeztem, "Hogyé' a mikró". Rám néz, szinte azt lehetett látni a szemében,hogy "Normáélisak vagytok, ezt akarjátok megvenni?". Aztán mondja, hogy "Five bucks". Szóval öt dollárért vettünk egy működő, digitális kijelzős mikrót! :D Ezután még kinéztünk egy rádiós magnós CD-lejátszót, amin a CD rész nem működik, szóval azt is elhoztuk $5-ért. Utána betértünk a kedvenc haiti éttermünkbe, és - most már óvatosabban - egy adagot rendeltünk kettőnknek. Hát degeszre ettük magunkat. Ebéd közben kellemes zene szólt. Aztán eltelt öt perc, és mintha még mindig ugyanaz a szám szólna. Még 5 perc, és akkor már a "határozottan volt már ez a rész" érzés következett. Igen, egy számot ismételtek, amig ott voltunk, kb 7-8 szor. És sem a dolgozókat sem a vendégeket nem zavarta látszólag. Gondolkodtunk, hogy elkérjük a paramétereit, hogy megszerezzük magunknak, annyira belemászott a fülünkbe (de azért annyira nem volt jó). Most pedig ülünk az ágyon, és várjuk, hogy visszajöjjenek a lányok/fiúk, hogy csináljunk egy közös borozgatós vacsorát. Aztán holnap újra belelépünk a mókuskerékbe, SZilvi kapott jó sok konyhát, többet dolgozik, mint a főállású kollégái, én pedig megbeszéléseket folytatok a brazil, kolumbiai és mexikói laborvezetőkkel.
2007. július 22., vasárnap
Kultúrsokk
Szilvi:
A hét eseménydúsan telt.
A munkahelyen felmondott a főnököm, pontosan nem tudom az okát, de lényeg ami lényeg hogy nem jön többet. Ennek következtében jelentős mennyiségű munka maradt ránk. Ő volt a project manager a cégnél, úgyhogy el tudjátok képzelni, hogy hány megrendelés futott át rajta... Szóval azok most mind ránk szakadtak. Amit legkevésbé sem bánok, mert így tényleg konkrét megrendeléseken dolgozhatok, mivel nincsenek elegen muszáj, hogy rám is rendesen bízzanak munkát :) Úgyhogy hétköznap elég sok a teendő, ráadásul most szombaton átrendeztük az irodát, ami persze azt jelenti hogy könyvek, magazinok és bútorok tologatásával telt a fél nap... Remek volt...
De azért van valami, ami megér néhány sort. Megismerkedtem a cégtulaj kicsi lányával. Nem szeretek első találkozásra beskatujázni valakit, de Ő tényleg egy tipikus gazdag, elkényeztetett, amerikai kiscsaj. Megkérdezte, hogy honnan jöttem, mondtam neki, hogy Magyarországról. Kérdezte és az hol van, mondtam, hogy Európában, mire visszakérdezett, hogy úgy értem hogy a kontinens Európában, mondtam neki, hogy hát ja, magamban meg röhögtem, hogy én általában kontinensre értem Európát, de hát mindegy. Na de azért még fokozta! Magyarország... és ott milyen nyelven beszéltek? Mondtam neki hogy magyarul, ne ez már tényleg sok volt neki. Nem angolul??????? És akkor Te honnan tudsz angolul? Mondtam, hogy az iskolában tanultam... Na azt az arcot láttátok volna... Európa, magyarul és ráadásul iskolában idegen nyelveket tanulunk... Furcsa egy ország ez a mi hazánk...
Na de ennyit a munkáról, jobb dolgok is történtek...Hétköznap esténkét lementünk az óceánhoz/óceánba. Egyszerűen leírhatatlan esténként a vízben pihengetni.Tegnap délután elég nagy vihar kapott el minket. Végre kicsit lehűlt a levegő! Tudom ezt mostmár otthon is nagyon várjátok! Mi próbáljuk arra küldeni az esőfelhőket, remélem egy majd azért odaér hamarosan! Addig is mindenkinek kitartás a nagy meleg elviseléséhez!
Na de visszakanyarodva. Szóval vihar után lementünk a partra. Gyönyörű volt az óceán. Hihetetlen színek. És szinte alig hullámzott... Olyan tiszta volt a víz hogy minden kis kavicsot láttunk az alján. A távolban olyan színe volt a víznek, mint az égnek, úgyhogy nem látszott hol kezdődőik az ég, hol ér véget.
Aztán a vasárnap következett. Sokmindent csináltunk.
Először is elmentünk egy "garázs kiárusításra" (olyan emberek akik elköltöznek a városból minden holmijukat fillérekért eladják). A fazon nagyon mókás volt. Nem nagyon volt olyan dolguk ami kellett volna nekünk, kivétel néhány konyhai cucc. Ennek ellenére hihetetlen lelkesedéssel próbált meg nekünk eladni csónakot. Mindenféle méretben rendelkezett velük (tudnám minek egy embernek ennyi csónak?). Kérdeztük tőle: Esetleg mikrójuk van-e? Mondta az nincs, de esetleg egy csónak helyette nem lenne jó??? Mondtuk hogy persze és majd belerakjuk a vacsit hátha felmelegszik :)
Aztán kitaláltuk hogy elmegyünk a Miami Művészati Múzeumba.
Úton odafelé Miami Little Haiti nevű részén kell átmenni. Hát elég érdekes környék... Az összes útikönyv nagy betűkkel szedve közli, hogy sötétedés után ne nagyon járjunk arra. De nappal nem annyira gáz, és a konyhájukat is nagyon dícsérik.
Hát úgy döntöttünk leteszteljük.
A 2. Avenue-n mentünk dél felé. Csak mellékinfo, hogy én ezen az úton dolgozom a 39. utcánál. De ahol most jártunk, az jóval északabbra, a 70. környékén volt. Szóval a környék érdekes, fura földszintes lepukkant házak, nem szívesen sétálgatnék arra, hogy őszinte legyek...
Aztán egyszer csak egy "Restaurant" feliratot láttunk meg. Peti mondta, hogy nézzünk meg, hátha...Hát, elsőre nem nagyon rajongtam az ötletért, de mondván hogy mégiscsak egyszer vagyunk itt, ezt is meg kell nézni, bementünk.
Hogy is írjam le... Helyes kis étterem, helyben főzött kajákkal, de azért az ANTSZ biztos talált volna kivetnivalót... :)
Ja! A környéken mindenki fekete. Nem kicsit, nagyon! A benzinkútnál felhalmozott gumiabroncsok igencsak halvány feketének mondhatóak, a velük dolgozó munkások bőrszínéhez képest... :)
Szóval beléptünk az étterembe. Hát voltak bent egy páran, mindenki fekete... Úgy bámultak ránk, mintha még sose láttak volna fehér embert. Nem hiszem hogy sűrűn van fehérbőrű vendégük...
A viccesek a gyerekek voltak, mert a felnőttek egy pár másodperc után azért észbekaptak, hogy nagyon bámulnak és tovább ettek, de a gyerekek tátott szájjal, kikerekedett szemmel néztek ránk... :) Nagyon vicces volt. Még sosem éreztem magam ennyire különcnek...
A pultnál épp egy család vásárolt vasárnapi ebédet. Nagyon kedvesek voltak, elmondták, hogy ők mit esznek és hogy szerintünk melyik finom. Egy darabig még tudtuk követni az ételválasztékot, vagyis a felsorolást, de aztán elvesztettük a fonalat.Addig minden stimmelt, hogy halat kérünk rizzsel, de aztán mindenféle mutogatás és félreértés után már csak nevettünk és bólogattunk, mert egy kukkot nem értettünk abból, amit félig angolul, félig kreolul mondtak (ez egy fajta francia, de se az nem érti meg aki amúgy franciául tud). Szóval csak bólogattunk, és fogalmunk nem volt róla mit is fogunk enni... Mondták hogy kicsit várni kell, úgyhogy leültünk.
Ekkor tűnt fel, hogy van egy ajtó, aminek a túloldaláról hangos éneklés és zene... mondhatnám hogy szűrődött át, de annál sokkal hangosabb volt. Megkérdeztük, hogy mi ez, kiderült, hogy templom is egyben és épp istentisztelet van. Zenés táncos éneklős, hihetetlen... Olyan jó zene volt, meg annyira jó volt rá az ének...
Egy kis idő múlva megjött az ebédünk. Fejenként nagy lapostányér, nagy adag tésztával és a másikon egy sült banán. A tészta nagyon finom volt. Tojásos, húsos, főtt és kicsit sült is. A sültbanán, olyan mint a krumpli, de valami fini szószban megsütve, nagyon jó volt. Már nagyon éhesek voltunk, úgyhogy elkezdtünk enni. Épp csak pár perce ettünk, amikor megjött a hal. Már el is feledkeztünk róla...Na hát a hal az hihetetlen nagy volt. Fejenként egy jó 8 cent vastag szelet egy termetes halacskából, nagyon finoman megfőzve, olyan puha és omlós volt, hogy hmmmm....
Épp azon beszélgettünk, hogy hogy fogjuk ezt megenni, amikor jött a döbb...
Ismét jött felénk a felszolgálólány egy tálcával, és két nagy púpos tányér rizzsel...
Na itt már csak röhögtünk...
Olyan halom kaja volt előttünk... És minden annyira finom volt...
Szóval nagyon bezabáltunk. A maradékot pedig bedobozoltuk és holnap azt visszük mindketten ebédre, mert még a maradék is elég kettőnknek bőven :)))
Teli hassal indultunk el a múzeumba. Vasárnap ingyenes, diákkal meg amúgy is. Utólag pedig pláne örültünk hogy nem adtunk ki ezért pénzt... Érdekes modern festmények és alkotások... A múzeum nagy részét egy mexikói, Tamayo nevű művész remekei töltötték ki. Hát... Lehet hogy nagyon nem tudjuk értékelni a modern alkotásokat, de ez vhogy nekem nagyon beteg és elvont volt... Néhányat láthattok a képeink között. Volt egy tárlatvezetés, ahol egy néni próbált okosakat mondani, és körülbelül annyira sikerült neki, mintha mi próbáltuk volna... Mókás volt, fogalma nem volt róla...
Aztán még volt egy perspektíva tanulmány. Az mondjuk jó volt. Bár lehet hogy csak szakmai ártalom, hogy tetszett. Nagy fényképek, falak szögből, oldalról fényképezve. A falon négyzet alakú festmény. És a poén! Valamilyen madzagot szögezett a falra, de úgy hogy az ne perspektívában látszódjon. Nem tudom mennyire volt ez így érthető, a fényképeink között fent van, úgy már szerintem látszik a lényeg.
A másik mókás még. Lehetett csinálni mexicói szerencsehozó izét... Két fagyis pálcikára kell tekerni fonalat. A poén, hogy a fonal, amit odaraktak, hogy tekerjed, nesze, az 30 centis darabokra volt vágva, szóval tekertük aztán kötöttük, tekertük és kötöttük... És gyönyörű lett :)
Aztán hazafelé megint jó nagy eső kapott el minket. Ilyenkor hogy imádjuk Sandrát... Ja itt jegyzem meg, hogy most már én is vezettem Őt. Nagyon ügyesek voltunk együtt :)
Most pedig az ideális kapcsolat... Ülünk az ágyon, egymás mellett, és mindketten pötyögünk a laptopunkon... :))) Peti holnapra állít össze egy prezentációt, de ígérte, hogy hamarosan Ő is írni fog a blogra. Tessék számonkérni majd rajta, ha nem! :) Holnap pedig ismét hétfő. Munka. Mindenkinek kitartást a hétfőhöz!!!Sziasztok
A hét eseménydúsan telt.
A munkahelyen felmondott a főnököm, pontosan nem tudom az okát, de lényeg ami lényeg hogy nem jön többet. Ennek következtében jelentős mennyiségű munka maradt ránk. Ő volt a project manager a cégnél, úgyhogy el tudjátok képzelni, hogy hány megrendelés futott át rajta... Szóval azok most mind ránk szakadtak. Amit legkevésbé sem bánok, mert így tényleg konkrét megrendeléseken dolgozhatok, mivel nincsenek elegen muszáj, hogy rám is rendesen bízzanak munkát :) Úgyhogy hétköznap elég sok a teendő, ráadásul most szombaton átrendeztük az irodát, ami persze azt jelenti hogy könyvek, magazinok és bútorok tologatásával telt a fél nap... Remek volt...
De azért van valami, ami megér néhány sort. Megismerkedtem a cégtulaj kicsi lányával. Nem szeretek első találkozásra beskatujázni valakit, de Ő tényleg egy tipikus gazdag, elkényeztetett, amerikai kiscsaj. Megkérdezte, hogy honnan jöttem, mondtam neki, hogy Magyarországról. Kérdezte és az hol van, mondtam, hogy Európában, mire visszakérdezett, hogy úgy értem hogy a kontinens Európában, mondtam neki, hogy hát ja, magamban meg röhögtem, hogy én általában kontinensre értem Európát, de hát mindegy. Na de azért még fokozta! Magyarország... és ott milyen nyelven beszéltek? Mondtam neki hogy magyarul, ne ez már tényleg sok volt neki. Nem angolul??????? És akkor Te honnan tudsz angolul? Mondtam, hogy az iskolában tanultam... Na azt az arcot láttátok volna... Európa, magyarul és ráadásul iskolában idegen nyelveket tanulunk... Furcsa egy ország ez a mi hazánk...
Na de ennyit a munkáról, jobb dolgok is történtek...Hétköznap esténkét lementünk az óceánhoz/óceánba. Egyszerűen leírhatatlan esténként a vízben pihengetni.Tegnap délután elég nagy vihar kapott el minket. Végre kicsit lehűlt a levegő! Tudom ezt mostmár otthon is nagyon várjátok! Mi próbáljuk arra küldeni az esőfelhőket, remélem egy majd azért odaér hamarosan! Addig is mindenkinek kitartás a nagy meleg elviseléséhez!
Na de visszakanyarodva. Szóval vihar után lementünk a partra. Gyönyörű volt az óceán. Hihetetlen színek. És szinte alig hullámzott... Olyan tiszta volt a víz hogy minden kis kavicsot láttunk az alján. A távolban olyan színe volt a víznek, mint az égnek, úgyhogy nem látszott hol kezdődőik az ég, hol ér véget.
Aztán a vasárnap következett. Sokmindent csináltunk.
Először is elmentünk egy "garázs kiárusításra" (olyan emberek akik elköltöznek a városból minden holmijukat fillérekért eladják). A fazon nagyon mókás volt. Nem nagyon volt olyan dolguk ami kellett volna nekünk, kivétel néhány konyhai cucc. Ennek ellenére hihetetlen lelkesedéssel próbált meg nekünk eladni csónakot. Mindenféle méretben rendelkezett velük (tudnám minek egy embernek ennyi csónak?). Kérdeztük tőle: Esetleg mikrójuk van-e? Mondta az nincs, de esetleg egy csónak helyette nem lenne jó??? Mondtuk hogy persze és majd belerakjuk a vacsit hátha felmelegszik :)
Aztán kitaláltuk hogy elmegyünk a Miami Művészati Múzeumba.
Úton odafelé Miami Little Haiti nevű részén kell átmenni. Hát elég érdekes környék... Az összes útikönyv nagy betűkkel szedve közli, hogy sötétedés után ne nagyon járjunk arra. De nappal nem annyira gáz, és a konyhájukat is nagyon dícsérik.
Hát úgy döntöttünk leteszteljük.
A 2. Avenue-n mentünk dél felé. Csak mellékinfo, hogy én ezen az úton dolgozom a 39. utcánál. De ahol most jártunk, az jóval északabbra, a 70. környékén volt. Szóval a környék érdekes, fura földszintes lepukkant házak, nem szívesen sétálgatnék arra, hogy őszinte legyek...
Aztán egyszer csak egy "Restaurant" feliratot láttunk meg. Peti mondta, hogy nézzünk meg, hátha...Hát, elsőre nem nagyon rajongtam az ötletért, de mondván hogy mégiscsak egyszer vagyunk itt, ezt is meg kell nézni, bementünk.
Hogy is írjam le... Helyes kis étterem, helyben főzött kajákkal, de azért az ANTSZ biztos talált volna kivetnivalót... :)
Ja! A környéken mindenki fekete. Nem kicsit, nagyon! A benzinkútnál felhalmozott gumiabroncsok igencsak halvány feketének mondhatóak, a velük dolgozó munkások bőrszínéhez képest... :)
Szóval beléptünk az étterembe. Hát voltak bent egy páran, mindenki fekete... Úgy bámultak ránk, mintha még sose láttak volna fehér embert. Nem hiszem hogy sűrűn van fehérbőrű vendégük...
A viccesek a gyerekek voltak, mert a felnőttek egy pár másodperc után azért észbekaptak, hogy nagyon bámulnak és tovább ettek, de a gyerekek tátott szájjal, kikerekedett szemmel néztek ránk... :) Nagyon vicces volt. Még sosem éreztem magam ennyire különcnek...
A pultnál épp egy család vásárolt vasárnapi ebédet. Nagyon kedvesek voltak, elmondták, hogy ők mit esznek és hogy szerintünk melyik finom. Egy darabig még tudtuk követni az ételválasztékot, vagyis a felsorolást, de aztán elvesztettük a fonalat.Addig minden stimmelt, hogy halat kérünk rizzsel, de aztán mindenféle mutogatás és félreértés után már csak nevettünk és bólogattunk, mert egy kukkot nem értettünk abból, amit félig angolul, félig kreolul mondtak (ez egy fajta francia, de se az nem érti meg aki amúgy franciául tud). Szóval csak bólogattunk, és fogalmunk nem volt róla mit is fogunk enni... Mondták hogy kicsit várni kell, úgyhogy leültünk.
Ekkor tűnt fel, hogy van egy ajtó, aminek a túloldaláról hangos éneklés és zene... mondhatnám hogy szűrődött át, de annál sokkal hangosabb volt. Megkérdeztük, hogy mi ez, kiderült, hogy templom is egyben és épp istentisztelet van. Zenés táncos éneklős, hihetetlen... Olyan jó zene volt, meg annyira jó volt rá az ének...
Egy kis idő múlva megjött az ebédünk. Fejenként nagy lapostányér, nagy adag tésztával és a másikon egy sült banán. A tészta nagyon finom volt. Tojásos, húsos, főtt és kicsit sült is. A sültbanán, olyan mint a krumpli, de valami fini szószban megsütve, nagyon jó volt. Már nagyon éhesek voltunk, úgyhogy elkezdtünk enni. Épp csak pár perce ettünk, amikor megjött a hal. Már el is feledkeztünk róla...Na hát a hal az hihetetlen nagy volt. Fejenként egy jó 8 cent vastag szelet egy termetes halacskából, nagyon finoman megfőzve, olyan puha és omlós volt, hogy hmmmm....
Épp azon beszélgettünk, hogy hogy fogjuk ezt megenni, amikor jött a döbb...
Ismét jött felénk a felszolgálólány egy tálcával, és két nagy púpos tányér rizzsel...
Na itt már csak röhögtünk...
Olyan halom kaja volt előttünk... És minden annyira finom volt...
Szóval nagyon bezabáltunk. A maradékot pedig bedobozoltuk és holnap azt visszük mindketten ebédre, mert még a maradék is elég kettőnknek bőven :)))
Teli hassal indultunk el a múzeumba. Vasárnap ingyenes, diákkal meg amúgy is. Utólag pedig pláne örültünk hogy nem adtunk ki ezért pénzt... Érdekes modern festmények és alkotások... A múzeum nagy részét egy mexikói, Tamayo nevű művész remekei töltötték ki. Hát... Lehet hogy nagyon nem tudjuk értékelni a modern alkotásokat, de ez vhogy nekem nagyon beteg és elvont volt... Néhányat láthattok a képeink között. Volt egy tárlatvezetés, ahol egy néni próbált okosakat mondani, és körülbelül annyira sikerült neki, mintha mi próbáltuk volna... Mókás volt, fogalma nem volt róla...
Aztán még volt egy perspektíva tanulmány. Az mondjuk jó volt. Bár lehet hogy csak szakmai ártalom, hogy tetszett. Nagy fényképek, falak szögből, oldalról fényképezve. A falon négyzet alakú festmény. És a poén! Valamilyen madzagot szögezett a falra, de úgy hogy az ne perspektívában látszódjon. Nem tudom mennyire volt ez így érthető, a fényképeink között fent van, úgy már szerintem látszik a lényeg.
A másik mókás még. Lehetett csinálni mexicói szerencsehozó izét... Két fagyis pálcikára kell tekerni fonalat. A poén, hogy a fonal, amit odaraktak, hogy tekerjed, nesze, az 30 centis darabokra volt vágva, szóval tekertük aztán kötöttük, tekertük és kötöttük... És gyönyörű lett :)
Aztán hazafelé megint jó nagy eső kapott el minket. Ilyenkor hogy imádjuk Sandrát... Ja itt jegyzem meg, hogy most már én is vezettem Őt. Nagyon ügyesek voltunk együtt :)
Most pedig az ideális kapcsolat... Ülünk az ágyon, egymás mellett, és mindketten pötyögünk a laptopunkon... :))) Peti holnapra állít össze egy prezentációt, de ígérte, hogy hamarosan Ő is írni fog a blogra. Tessék számonkérni majd rajta, ha nem! :) Holnap pedig ismét hétfő. Munka. Mindenkinek kitartást a hétfőhöz!!!Sziasztok
2007. július 16., hétfő
Hétvégi események
Szilvi:
Sziasztok!
Ismét eltelt pár nap, és eseményekből most is jutott bőven.Azt hiszem, nem is kezdem el jelzőkkel illetni, hogy milyen érzés, amikor egy végigdolgozott nap után, hazaérünk Sandraval, felkapjuk a fürdőrucit, lesétálunk az óceán partra, és a meleg vízben áztatjuk magunkat. Lehet ezt meg tudnám szokni...
A munkahelyemen várom, hogy megérkezzen az új gépem, mert a mostani, hát hogy is mondjam, nem a legpraktikusabb... Nem annyira szeret dolgozni, és hát szegény öreg is már, de lényeg, hogy akárhányszor meg szeretném nézni 3D-ben az összerakott konyhát, ő egyszerűen kikapcsol. Eleinte még mosolyogtam rajta, de mostmár megőrjít... Így nem lehet haladni semmivel. Csütörököt azt mondták hétfőn jön az új gépem, pénteken már elhangzott a kedd is... Spanyol mentalitásból kiindulva, ha a héten megkapom az szuperség!
A hétvége eseménydúsan telt. Szombaton Ericékkel lementünk Key Biscane-re, az óceánpartra, hát elég jó hely. Ez Florida egyik legdélibb szigete, híres világítótoronnyal. A part gyönyörű a víz tiszta, süt a nap, nem is kicsit... A homok olyan forró, hogy 5 méter után az ember már nagyon gondolkozik azon hogy miért csak két lába van, mert míg az egyiket felemelve kicsit hűti, addig a
másik szénné ég a homokban. A vízben tömegek, a parton is, szűk körű spanyol családi bulik, kb 20-30 emberrel...
Aztán egyszer amikor a vízben ücsörögtünk a part közelében (szüleink megnyugtatása végett elmondanám, hogy csak a sekély vízben lubickolunk mindig) egyszer csak sikítozás és mindenki rohan ki a vízből. Kiabálnak: Cápa! Cápa!Odanéztünk amerre mindenki mutogatott, tényleg, ott jóval beljebb, a mély vízben, van valami, nagy és uszonya is van, de mozgása inkább hasonlított egy delfinre.
Aztán már kezdtek visszatérni az emberek a vízbe, amikor egyszer csak eleredt az eső. Megint mindenki futásnak eredt, nem értettem miért. Aztán kiderült, hogy úgy félnek a vízben a vihartól mint a fene... Azt hiszik beléjük csap a villám... mókás, de legalább lett helyünk a vízben :)
A nap végére viszont szembesülnünk kellett azzal, hogy hiába napernyő és 40 faktoros krém, mi mégsem vagyunk kubai kisgyerekek, akik egész nap nyugodtan játszhatnak a vízben. Sikerült annyira leégnünk, hogy úgy néztünk ki mint a frissen grillezett rákok... Remek volt és nem fájt kicsit sem. Mókás viszont hogy az ember lábujja és a füle mögötti kis polc is le tud égni... Két nap elteltével már könnyen írok róla, de a szombat éjszakánk remek volt... A kérdés: Vajon hogy lehetne úgy aludni, hogy semmilyen részem nem ér hozzá az ágyhoz?
Vasárnap reggel elmentünk bevásárolni, aztán megfőztünk, hogy legyen mit vinni majd hétköznap ebédre. És utána Peti kollegájához Mariohoz mentünk. Aznap
volt a Copa America döntője. Brazília - Argentína. Mario elég messze lakik. Majdnem egy óra volt kocsival. Gyönyörű családi házak állnak egymás mellett, itt-ott tavacskák, mindenhol gyönyörű zöld a fű és még sorolhatnám... Belépni csak úgy lehet, ha meghívód van... A meccs 5kor kezdődött, előtte még kerti sütögetés és kajálás volt. Isteni finom piquana-t ettünk, mindenféle salátával. Minden finom volt, de egy kis fűszerrel lehetett volna még fokozni. Érdekes hogy szinte alig használnak valami ízesítőt, minden olyan ízetlen, legalábbis a magyar finomságokhoz szokott nyelvemnek... A meccs 3 - 0 lett Brazíliának, nagy volt a hangzavar végig. Kiabálnak, tapsolnak, táncolnak... A 4. percben megszerezte Brazília a vezetést, aztán egy argentin játékos segített nekik egy gyönyörű öngóllal, a második félidő sem volt unalmas, még egy gól, és végig úgy hajtottak, mintha még döntetlen lenne... Hihetetlen volt! Meccs közben durva vihar érkezett, nagyon esett és olyan sötét lett, mintha már éjszaka lenne. Szerencsére mire hazaindultunk elállt.
Ma pedig ismét a munka.
Hétfő van, nagyon hétfő... Mindenkinek kitartást a hétfőhöz!
Gabinak és Stefinek pedig jó utat!!!
Sziasztok!
Ismét eltelt pár nap, és eseményekből most is jutott bőven.Azt hiszem, nem is kezdem el jelzőkkel illetni, hogy milyen érzés, amikor egy végigdolgozott nap után, hazaérünk Sandraval, felkapjuk a fürdőrucit, lesétálunk az óceán partra, és a meleg vízben áztatjuk magunkat. Lehet ezt meg tudnám szokni...
A munkahelyemen várom, hogy megérkezzen az új gépem, mert a mostani, hát hogy is mondjam, nem a legpraktikusabb... Nem annyira szeret dolgozni, és hát szegény öreg is már, de lényeg, hogy akárhányszor meg szeretném nézni 3D-ben az összerakott konyhát, ő egyszerűen kikapcsol. Eleinte még mosolyogtam rajta, de mostmár megőrjít... Így nem lehet haladni semmivel. Csütörököt azt mondták hétfőn jön az új gépem, pénteken már elhangzott a kedd is... Spanyol mentalitásból kiindulva, ha a héten megkapom az szuperség!
A hétvége eseménydúsan telt. Szombaton Ericékkel lementünk Key Biscane-re, az óceánpartra, hát elég jó hely. Ez Florida egyik legdélibb szigete, híres világítótoronnyal. A part gyönyörű a víz tiszta, süt a nap, nem is kicsit... A homok olyan forró, hogy 5 méter után az ember már nagyon gondolkozik azon hogy miért csak két lába van, mert míg az egyiket felemelve kicsit hűti, addig a
másik szénné ég a homokban. A vízben tömegek, a parton is, szűk körű spanyol családi bulik, kb 20-30 emberrel...
Aztán egyszer amikor a vízben ücsörögtünk a part közelében (szüleink megnyugtatása végett elmondanám, hogy csak a sekély vízben lubickolunk mindig) egyszer csak sikítozás és mindenki rohan ki a vízből. Kiabálnak: Cápa! Cápa!Odanéztünk amerre mindenki mutogatott, tényleg, ott jóval beljebb, a mély vízben, van valami, nagy és uszonya is van, de mozgása inkább hasonlított egy delfinre.
Aztán már kezdtek visszatérni az emberek a vízbe, amikor egyszer csak eleredt az eső. Megint mindenki futásnak eredt, nem értettem miért. Aztán kiderült, hogy úgy félnek a vízben a vihartól mint a fene... Azt hiszik beléjük csap a villám... mókás, de legalább lett helyünk a vízben :)
A nap végére viszont szembesülnünk kellett azzal, hogy hiába napernyő és 40 faktoros krém, mi mégsem vagyunk kubai kisgyerekek, akik egész nap nyugodtan játszhatnak a vízben. Sikerült annyira leégnünk, hogy úgy néztünk ki mint a frissen grillezett rákok... Remek volt és nem fájt kicsit sem. Mókás viszont hogy az ember lábujja és a füle mögötti kis polc is le tud égni... Két nap elteltével már könnyen írok róla, de a szombat éjszakánk remek volt... A kérdés: Vajon hogy lehetne úgy aludni, hogy semmilyen részem nem ér hozzá az ágyhoz?
Vasárnap reggel elmentünk bevásárolni, aztán megfőztünk, hogy legyen mit vinni majd hétköznap ebédre. És utána Peti kollegájához Mariohoz mentünk. Aznap
volt a Copa America döntője. Brazília - Argentína. Mario elég messze lakik. Majdnem egy óra volt kocsival. Gyönyörű családi házak állnak egymás mellett, itt-ott tavacskák, mindenhol gyönyörű zöld a fű és még sorolhatnám... Belépni csak úgy lehet, ha meghívód van... A meccs 5kor kezdődött, előtte még kerti sütögetés és kajálás volt. Isteni finom piquana-t ettünk, mindenféle salátával. Minden finom volt, de egy kis fűszerrel lehetett volna még fokozni. Érdekes hogy szinte alig használnak valami ízesítőt, minden olyan ízetlen, legalábbis a magyar finomságokhoz szokott nyelvemnek... A meccs 3 - 0 lett Brazíliának, nagy volt a hangzavar végig. Kiabálnak, tapsolnak, táncolnak... A 4. percben megszerezte Brazília a vezetést, aztán egy argentin játékos segített nekik egy gyönyörű öngóllal, a második félidő sem volt unalmas, még egy gól, és végig úgy hajtottak, mintha még döntetlen lenne... Hihetetlen volt! Meccs közben durva vihar érkezett, nagyon esett és olyan sötét lett, mintha már éjszaka lenne. Szerencsére mire hazaindultunk elállt.
Ma pedig ismét a munka.
Hétfő van, nagyon hétfő... Mindenkinek kitartást a hétfőhöz!
Gabinak és Stefinek pedig jó utat!!!
2007. július 11., szerda
Szilvi első napjai
Szilvi: Hát megérkeztem...
Az útról csak röviden. Londonban szálltam át és éjszakáztam egyet, a Heathrow Lodge-ban. Olcsó volt, legalábbis a londoni árakhoz képest. És ami a legnagyobb előnye, hogy egy zárható ajtó választott el a rentgeteg arabtól és kínaitól.
Aztán vasárnap reggel felültem a nagy-nagy repcsire és 9 és fél órán keresztül néztem sorozatokat és filmeket felváltva...
És végre - Grönlandot is érintve - megérkeztem.
Megküzdöttem vámmal, bőrönddel és végre már csak az ajtónak kellett kinyílni.
És végre ott vol
tam és Peti is :)Nagy volt az öröm :)))
Aztán megismerkedtem Sandrával meg a kis lakásunkkal.
Miután kipakoltam megnéztük a naplementét. Gyönyörű volt. Olyan színe van az égnek és az óceánnak, hogy még Photoshoppal is nehéz lenne utánozni!
A 6 óra különbséget nehéz volt megszokni, ennek Peti örült nagyon... Ugyanis hajnali 5kor már nem bírtam aludni :)
Úgyhogy mit volt mit tenni felkeltünk és lementünk a partra. Ilyen korán még elviselhető az idő. Kellemes langyos szél fújdogál és a Nap kezd kibukkanni az óceán mögül. Hihetetlen szép...
Aztán, amint a Nap felkel, döbbenet a hőmérséklet. Nem egyszer úgy éreztem, hogy hiába kapkodom a levegő
t, egyszerűen nincs benne oxigén... Nem túl jó érzés. Remélem minél hamarabb megszokom.Aztán kitaláltuk hogy elmegyünk South Beach-re fürdeni. Összepakoltunk, szendvics, napernyő, gyékény, minden, ami kell...
Már félúton voltunk, amikor elkezdett egy sötétebb felleg közeledni. Amint találtunk parkolóhelyet, leszakadt az ég. Úgy esett, mintha dézsából... de tényleg! Peti azt mondta ez még semmi, hát nekem ez is elég volt elsőre. Főleg amilyen pára lett utána...
Aztán, amilyen gyorsan jött olyan gyorsan ment is. És a napsütésnek köszönhetően 2 perc alatt felszáradt a víz, ami előtte csak úgy hömpölygött az utakon.
És aztán, irány a beach
!!! Annyira hihetetlen hogy itt vagyok! Kék az óceán, nagyok a hullámok és ez Miami!!!Kedden a Downtown-ban sétálgattunk. Felhőkarcolók. Hát igen. És ezek még nem is a legnagyobbak a világon...
Építkezések dzsungele, fekete munkások ételhordókkal, forróság.
Körbejártuk a nagy részét, aztán elmentünk bevásárolni.
Na de ha olyan könnyen ment volna, mint ahogy itt most írom...
Megcéloztuk az I95-es utat, már megtalálni se volt egyszerű, de a kalandos része csak ez után következett.
Közelebbről sikerült megismerkednünk Az USA Közlekedési dugóinak egyikével...
5, néha 6 sáv, a felüljárók néhol 2-3 szintben keresztezik egymást és az egybefüggő kocsisor lépésben halad. Remek volt...
Aztán végre megérkeztünk a Walmart-ba. A mérete nem annyira, mint inkább a benne kapható termékek egyike másika v
olt érdekes. Illatosított művirágok hada, piros lötyiben úszkáló kolbászdarabkák, egymás mellett álló ékszeres és húsospult... Vicces!Eljött a nagy nap. Irány a munkahely. Be voltam tojva rendesen. De szerencsére jól sikerült a dolog.
A spanyol mentalitással hamar szembesültem. A közvetlen főnökököm 9 helyett délre, a cég tulaja pedig fél 10 helyett fél 12re ért be... :)
De addig is, beszélgettem az egyik sráccal, aki Chicagoból jött el sikeres fogorvosi állását hagyva maga mögött és a szakmában semmiféle tapasztalattal nem rendelkezve kezdett el itt dolgozni, csak azért mert ez teszi boldoggá...
Aztán feltelepítették a gépemre a programot, amivel dolgozni fogok. A feladatom konyhák tervezése lesz főleg. Konkrét megrendeléseket kell majd kidolgoznom és renderelt képekkel elkápráztatnom a kedves megrendelőt.
Kedves megrendelőkről annyit, hogy a mai nap eladtak egy konyhát 30.000 dollárért (és ebben még nincsenek benne a konyhai gépek, csak a bútor).
Van külön asztalom, céges email címem és légkondi a fejem fölött... :)
Most főzöcskézünk, hogy holnapra legyen ebédünk. Ebéd... na igen. Kitaláltam, hogy együnk kukorica salátát. Vettünk is konzerv kukoricát. Itton kinyitottuk. Guszti volt. Ugyanis nem sikerült végigolvasni a címkét, amin nagy betűkkel az állt: pépesített. Az íze nem rossz, de ahogy kinéz
... elég undorító. Ja és persze mondanom se kell, hogy ez is olyan édes, mintha már alapból fél kiló cukor lenne benne.Na elsőre ennyi. Remélem debütálásnak nem olvashatatlan!
2007. július 5., csütörtök
4th July
Sziasztok!
Tegnap volt a nagy Július negyedike. Amerika függetlenségének 231. évfordulója. Kora délután elmentem egy helyi parkba Igazi majális hangulat volt, kis standokkal, nemzetiszín zászlókkal, lufikkal. Az előre beharangozott "Hot-dog Hotties" lányok tényleg ingyen osztogatták a hot-dogokat, de annyira nem voltak "hottie"-k :) leg
alábbis magyar szemmel nézve ;)Aztán egy kisebb vihar itt is befigyelt, úgy döntöttem, az esti tüzijátékot máshol nézem meg. Egyébként e
z a Coconut Grove, ahol a park volt, egy kis gyöngyszem. Az utak fölött áthajlanak a trópusi fák, lugast alkotva, az út fölé indák lógnak le, minden zöld, lélegzik, párás.Hazafelé megint rossz sávba keveredtem (de már nem sokáig, érkezik a GPS Apukámnak hála...). Rámentem az egyik szigetre vezető pályára, ahonnan semmi esélyem nem volt visszafordulni :). Aztán eszembe jutott, hogy ez nem is volt olyan szerencsétlen fordulat, mert innen a Downtown gyönyörűen látszik. Kicsit korán érkeztem, már 6-kor ott voltam. Egy kietlen helyen sikerült parkolni, leginkább gyártelepnek tűnt. Drótkerítés mindenhol, "Tilos az Á" táblák.Aztán felfedez
tem, hogy ez egy kis kikötő. A parton hatalmas "polcokon" voltak a kisebb-nagyobb motorcsónakok, jachtok. Szó szerint úgy kell elképzelni, mint egy raktáráruház polcait: 4 emelet magasan vannak felpakolva a hajók, és egy óriástargonca jár körbe, és ha jön a tulaj, leveszi neki a "verdát". Nagyon durva. Volt ott egy kis étterem, oda beültem egy kávéra, meg megnéztem egy Buffalo-csirkeszárny előételt, amit aztán alig bírtam egyedül megenni. Nagyon hangulatos kis kikötői étterem: kopottas fa bútorokkal, a bárszékeken helyi részegek molesztálják a spanyol ajkú pincérnőt, hogy miért nem "piros-fehér-kék"-ben van ma, mire ő visszavág, hogy "ez a maguk ünnepe".Aztán lassan elér
kezett a tüzijáték ideje, besötétedett. Sajnos Christiannal (akivel még a focimeccs nézésnél találkoztam) nem sikerült összeszinkronizálni a tüzijátéknézést, mert úgy volt, hogy kijön ő is, de nagy volt a forgalom erre, meg a parkolás is nehézkes... Szóval egy kedves 10 fős néger család társaságában néztem a tüzijátékot, C.J-nek, a 7 éves kissrácnak nagyon tetszett. Nekem is. Életreszóló élmény volt innen a szigetről nézve.Ma reggel végre elmentem megcsinálni a drogtesztet, az egész egy barátságtalan kórházi épületben volt, egy magán laborban. Izgatottan várom az eredményt ;)
És már csak 2 nap, és Szilvi is itt lesz!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
